Without Shadow - Föld és Pokol peremén II.

8. Titkos folyosó

Martin

Dob és basszus mély harmonikus hangjára ébredtem. Nyújtott kézzel tapogattam a hang irányába, mire sikerült kinyomnom a telefonom ébresztőjét. Nem akartam elaludni, kíváncsi voltam mit akart Nath mutatni. Még egy kicsit kába voltam a nyugtatóktól, ezért komótosan összeszedtem magam, felvettem egy pulcsit és a cipőm, zsebre vágtam mobilomat és útnak indultam. Nem szívesen futottam volna össze senkivel, bár kevés volt rá az esély, de néha akadtak csellengő fiúk és lányok. Emiatt sokszor előfordult, hogy egy-két tanár ügyelte a folyosókat. Halkan surrantam egyik helyről a másikra. Ilyenkor az egész suli egy elhagyatott, kihalt helynek tűnt. Komor és fenyegető sötétség hullott rá, csupán a hold halovány fényét engedte be az ablakain. Útközben azon kattogott az agyam, hogy vajon mit akarhatott mutatni Nath. Reméltem, hogy nem feleslegesen keltem fel.

A könyvtár elé érve tétován nyúltam a nagy faajtó hideg, fém kilincse felé. Megnyugvásomra tényleg nyitva volt, ahogy azt mondta. Viszont nem sok fény áradt ki az ajtó rései mögül, ez részben aggodalomra adott okot. Rossz érzés fogott el a sötétben fölém tornyosuló könyvespolcok láttán, amelyek rám meredtek a magasból, mintha óriások lennének. Úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban rám dőlhetnek.

– Hát itt vagy? - jelent meg hirtelen a könyvtár végében egy női alak.

– Ja - indultam az irányába. Halovány fény áradt a mellette lévő polcok mögül.

– Örülök, hogy eljöttél - mosolygott.

– Mit akarsz mutatni? Ugye nem valami könyvért rángattál ide? – tértem rá a lényegre.

– Hidd el, érdekelni fog. Ez több annál. A könyvtár elhagyatott részén kutakodtam valami különlegeset keresve magamnak. Oda alig jár valaki, mert ezer éves és mások számára unalmas könyvek vannak. Nos, találtam köztük egy igen csak nem hétköznapit. Gyere, megmutatom - intett hátra a fejével a könyvtár legvégére.  Egy kis eldugott ficak felé tartottunk, ahol régi bőrkötéses, néhol foszlóban lévő porlepte könyvek sokasága sorakozott a polcokon. Nathalie céltudatosan haladt, majd vállmagasságból leemelt egy feketekönyvet az egyik polcról. Hangos recsegés és kattogás közepette, nyikorogva kinyílt a rejtett egy ajtó. Kimeredt szemekkel néztem végig, ahogy feltárul előttünk a sötét helység bejárata. Hitetlenkedve Nathaliera pillantottam, aki egy "na, ugye én megmondta!" pillantással válaszolt.

– Ez, hogy lehetséges? - dörzsöltem meg a szemem – Azt hittem, hogy a suli egy teljesen új épület, vagy valaki szándékosan építette ezt ide? - közeledtem a sötétség felé. Egy régi kőlépcső vezetett lefele. Fogalmam se volt, milyen mélyre nyúlhatott, de érezhetően hideg levegő áramlott ki onnan.

– Eddig én is azt hittem, de utána olvastam. Korábban itt egy kolostor állt, ami porig égett, de a könyvtár ezen része rejtélyes módon épen maradt. Ebből kifolyólag gondolom, hogy ami odalent lehet, az is még a kolostor részét képezheti – felelte izgatottan.

Habozva meredtem a sötétségbe. Érdekelt, hogy vajon hová vezetett a lépcső, viszont tartottam is az ötlettől.

Lehet, hogy csak egy pince van lent, vagy annál több?

Elővettem zsebemből a telefont és bevilágítottam. 

– Többieknek nem szóltál? - fordultam vissza.

– Nem, neked akartam először megmutatni - sütötte le a szemét.

Felsóhajtottam és intettem neki, hogy menjünk. Előre indultam és világítottam. A hideg futkosott a hátamon a helytől. Mindenhol rideg kőfalak, az a tipikus nyirkos és dohos szag, na meg a síri csend. Még talán a saját szívverésemet is hallani lehetett volna. Nathalie utánam jött, szinte már a nyakamon éreztem meleg leheletét és parfümjének fullasztó virágillatát. Újabb recsegés és nyikorgás ütötte meg a fülünket hátulról. Azonnal megfordultunk, az ajtó becsukódott mögöttünk. Reflexszerűen elkezdtünk visszaszaladni a lépcsőn és toltuk az ajtót, de az nem mozdult. Se egy gombot vagy kilincset nem találtam rajta, ahogy a mellette lévő falon se. Mind hiába, bent ragadtunk. Nathalie kétségbeesett tekintete megrémisztett, tőlem várta az ötletet, hogy mit tegyünk, viszont hirtelen semmi se jutott az eszembe, mintha leblokkolt volna az agyam. Telefonomra pillantottam, ami természetesen egy apró egységnyi térerőt sem jelzett. Próbáltam tartani magam és nem kimutatni, hogy mennyire féltem.