Tɪᴍᴇ sᴘᴇɴᴛ ᴛᴏɢᴇᴛʜᴇʀ /𝑴𝒂𝒙 𝑽𝒆𝒓𝒔𝒕𝒂𝒑𝒑𝒆𝒏 / ¹

Így kezdődött minden

𝙰𝚕𝚎𝚡𝚒𝚜 𝙵𝚊𝚒𝚝𝚑 𝙲𝚑𝚎𝚛𝚠𝚘𝚘𝚍

'2019.05.10.'

Ez a dátum megváltoztatta az egész életemet. 18 éves voltam. 18 éves voltam amikor a szüleim meghaltak. Tisztán emlékszek mindenre sajnos.

2019.05.10.

Ma reggel boldogan keltem, ugyanis ma mentünk volna el Nathanilehez, a bátyámhoz és Charleshez, az unokatestvéremhez Monacoba. Nathaniel 2 évvel idősebb nálam, vagyis ő 20 éves, Charles pedig 22 éves.

Boldog szökdécseltem oda anyukámhoz a konyhába és egy puszit nyomva arcára vettem el tőle a kávémat.

-Lassan indulunk, szóval menj készülődni kicsim.-simított végig a kezemen.

-Okés anya. Köszi a kávét.-mosolyogtam rá.

-Szívesen.-mondta, majd elment ő is öltözni.

Imádom anyukámat és apukámat is. Anya, Peyton divattervezőként dolgozik, még apa, William tűzoltó. Nathaniel egyetemre jár és mérnöknek tanul. Szerény személyem meg idén fog leérettségizni.

Miután sikerült mindannyiunknak felöltözni elindultunk ki a kocsihoz. A csomagokat apa berakta a csomagtartóba, amíg mi anyuval kerestünk valami jó zenét.

-Na hölgyeim készen állnak, hogy lássák Nathet és Chart?-kérdezte apa mosolyogva. Anyával egymásra néztünk és nevetve válaszoltunk neki. A reptérre mentünk autóval, ami szerencsére nincs messze tőlünk, de mégis egy perc alatt milyen sok szörnyű dolog történhet.

Apa az utat figyelte anya az éppen aktuális zenét dúdolta, én meg Nathaniellel telefonáltam, amikor egy sportkocsi csak úgy semmiből tűnt fel az előttünk lévő kanyarban és rosszul fékezett ki és nem is figyelt, ezért azzal a sebességgel, amivel jött belénk csapódott. A telefon kiesett a kezemből, de hallottam, ahogy Nathaniel kérdezi, hogy mi történt. Anya és apa felkiáltottak, majd a már csak annyit éreztem, hogy a biztonsági öv megnyomja valamimet egy reccsenést hallottam és innentől kezdve minden sötétség....

2019.05.15.

Ez a nap volt az a nap amikor felébredtem a kómából. Vagyis azt mondták. A kezem gipszben volt, a térdemen egy fura rögzítő cucc volt és a fejemen egy kisebb tapasz volt. A kezemet Nathaniel fogta.

-Alexis felébredtél?-mosolygott rám keserűen a bátyám.

-Igen.-suttogtam rekedten.

-Szólok egy orvosnak.-állt fel, majd kiment. A szoba alma zöld színű volt, ami egy kissé megnyugtatott, de a folytonos csipogás már az idegeimre ment. Pár perc múlva a bátyám és egy őszülő orvos lépett be a terembe.

-Üdvözlöm. Dr.Chooster Kevin vagyok. Hogy érzi magát Alexis?-kérdezte.

-Nem tudom. Olyan furán. A fejem fáj és egy kicsit fáj a térdem is, de amúgy semmi bajom.-válaszoltam.

-Értem. Nos ez jó az állapotához képest. A jobb karja eltört, a bal térdével együtt. A fejét egy nagyobb ütés érte, ezért 5 napig kómában is volt és belső vérzése is volt, amit sikeresen elállítottunk.-mondta az orvos, mire lessokolódva hallgattam a történteket, majd eszembe jutott valami, vagyis inkább valakik.

-A szüleim.-suttogtam.-Mi van a szüleimmel?-kérdeztem immár hangosabban. Nath félre nézett és idegesen bele túrt a hajába.

-Én nagyon sajnálom Alexis. Nem tudtuk megmenteni őket. Még a helyszínen szörnyet haltak.-mondta Dr.Chooster.

-Mondja, hogy csak viccel!-nevettem fel hihetetlenül

-Mondja, hogy ez csak egy rossz vicc és kint várnak. Mondja, hogy nem igaz kérem!-sírtam most már keservesen.

-Őszinte részvétem.....

Napjainkban:

Most itt állok a temetőben teljesen feketébe öltözve és csak a gipsz a kezemen, ami valami színt ad a 'szettemnek'. A térdemen ott virít a sötétkék rögzítő és kezemben egy csokor vörös rózsa. Ez volt anya kedvenc virága. Nem törődve azzal, hogy ne nagyon hajlítgassam a térdem letérdeltem a sírjuk elé és szomorúan mosolyogva simítottam végig a neveiken, miközben az arcomon lefolytak a forró könnycseppjeim. Emlékek ezrei rohamoztak meg. Amikor biciklizni tanultam, az első sulis napom, a hisztijeim, hogy nem akarok tanulni, először megyek át a barátaimhoz, ahogy felsős leszek, az első komolyabb vitáink, és még nagyon sok boldog emlék. Mindig is tiszteltem és szerettem a szüleimet. Nagyon sokat jelentettek számomra.

Egy kéz rántott vissza a valóságba. Könnyes szemekkel néztem fel Charlesra, aki rosszallóan megrázta a fejét és segített felállni.

-Szia Al.-puszilta meg a homlokom és szorosan megölelt.

-Szia Char.-suttogtam és amennyire tudtam vissza öleltem.

-Nem szabadna térdelned. Csak rosszabb lesz.-karolt át és el kezdett vissza vezetni a többiek felé.

-Ne. Kérlek ne. Nem akarok oda visszamenni.-torpantam meg.

-Oké, akkor nem megyünk vissza.-állt meg ő is.-Hova menjünk?-kérdezte.

-Nem tudom csak vigyél valahova. Nem sokszor voltam még Monacoban.-mondtam neki.

Igen a szüleimet itt temettük el, mert mi is itt születtünk Monacoban és egy darabig itt is éltünk, de amikor 8-9 éves lehettem elköltöztünk Helsinkibe. Hogy miért azt senki sem tudja, de mivel minden rokonunk itt van eltemetve, ezért őket is ide temettük.

-Oké, de előtte összeszedünk még valakit.-mosolygott.