Danganronpa - Egy végzetes játék

Egy új motiváció

Hirtelen nem tudtam mit is mondjak. A fejemben csak úgy gyülemlettek fel a kérdések és nem tudtam mivel kezdjem. Annyi mindent megkérdeztem volna. Honnan tudja hirtelen a nevét és az adottságát, miféle borzalmas dolgot művelt, és hogy lehet, hogy az a neve, amit ájultan mondogattam. Sajnos ezeket nem kérdezhettem meg már tőle. Hirtelen elkezdett levegő után kapkodni, köhögni. Az arca lilára váltott, és térdre rogyott előttem. Én csak álltam ott tehetetlenül és néztem. Könnyes szemmel nézett rám. Valamit próbált még mondani, amiből csak annyit értettem ki: ...ne bízz..., majd utolsó megmaradt levegőjét kilehelve terült el előttem. Az arca lila maradt, a szemei fent akadtak, többet már nem mozdult. Dermedten álltam ott. Már hozzá kellett volna szoknom egy hulla látványához, hisz két barátomat is láttam már holtan, mégis lesokkolt, ahogy láttam meghalni és ötletem sem volt mi történhetett. Csak álltam felette és néztem. Hamarosan léptek zajára lettem figyelmes. Több ember is közeledett felénk, majd kitárult az ajtó és Monotiger vezetésével visszajött mindenki. Mindenki borzadva nézte a tetemet, Amanda fel is sikoltott. Monotiger közelebb lépett a hullához és lábbal kicsit megpöckölte és elégedetten felnevetett majd felugrott az ágyra és megköszörülte a torkát hogy mindannyian rá figyeljünk.

– Hát úgy néz ki ez most keresztbe tesz a motivációs tervemnek. – nevetett. – Azért mégiscsak felvilágosítalak benneteket, hogy ne tűnjön nem fairnek a játék. Ez a fiatal lány itt Hanna Dawson volt, hipnotizőr. És képzeljétek fontos emlékeket vett el tőletek! – nevetett fel. Mikor körbenézett az értetlen arcokon, folytatta. – Sajnos elértem hogy ha megosztja ezt valakivel...nos megfulladjon. Épp ezért az ő emlékeit jobban kellett törölni, de sajnos valahogy mégis rájött. Mint az tisztává vált számomra, volt benne még elég akarat és csinált kiskapukat mikor törölte az emlékeiteket. Úgy néz ki van ami megindítja az emlékeket, még nem tudom mi az, de csírájából fojtom el az egészet! – majd monológját befejezve leugrott az ágyról és köztünk elhaladva sétált ki az ajtó fele. A küszöbön megtorpant és gonosz mosollyal visszatekintett felénk:
– A szobátokban találtok 1-1 borítékot. Benne egy név van, hogy kit kell megölnetek. Aki sikeresen teljesíti tárgyalás nélkül ki lesz engedve, ráadásul minden emlékét visszakapja. – majd nevetve távozott.

Néma csend a szobában, mindenki értetlenül nézett körül, mintha nem is egy „játékban" lennénk ahol ölni kell a szabadságért, ahol minden megtörténhet. A csendet végül Sarah törte meg.

– Stella! Azt mondtad álmodtál és benne voltam! Tudni akarom mi volt az, és ne merj hazudni! – kapott fel a pulcsimnál fogva.

– Nyugodj már le Szöszi! – lépett közbe Luka és próbált Sarah karmai közül kiszabadítani, de a lány csak akkor engedett, mikor Amelia a vállára tette a kezét.
– Nem is érdekel... - engedett el, majd kiviharzott a szobából.

– Nem tűri valami jól, hogy kiderült hogy emlékeket vesztettünk...de nem csak ő van így vele, mindannyian, nem értem mért kell ilyennek lennie...

– Ez bonyolult. – válaszolta kurtán Amelia. – Megyek megnézem mi van vele, azzal ő is kiment a szobából.

– Most mi van? Senkit nem érdekel mit álmodott per mire emlékezett Stella?! – csattant fel Amanda.

– Nem lényeges szerintem...De ha ez igaz, akkor a képek is igazak voltak...Max feleslegesen halt meg... - szólt Jackson, kezét ökölbe szorítva, majd ő is távozott.

– Szerintem menjünk vissza a szobánkba, nézzük meg ezeket a borítékokat,aztán... nem tudom...majd kialakul. – javasolta Sophie. A többiek egyetértően bólintottak és kiindultunk a gyengélkedőről a szobáink felé.
Luka, Sophie és én hátul maradtunk és csendben sétáltunk egymás mellett, nem beszélgettünk, mégis szavak nélkül is megértettük egymást. Sophie szobája volt közelebb. Az ajtóban búcsúzóul megölelt és bement a szobába. Luka elkísért az én szobámig.

– Figyelj hugi, ha bármi gond van, mondd nyugodtan, majd megoldjuk vagy mi...- vonta meg a vállát,majd pulóvere zsebébe dugta a kezét és elindult Max régi szobája felé, mivel neki sajátja nem volt, így azt kapta meg.

– Várj! - kiáltottam utána. – Alig ismersz, mért segítenél?
Luka megfordult és így válaszolt:
– Tudod, a mai után már ebben sem vagyok biztos. Csak egy megérzés... - bólintott felém majd fejére húzta a pulóvere kapucniját és bement a saját szobájába.

A folyosó teljesen kiürült, mire rávettem magam, hogy én is bemenjek a szobámba. Mikor beléptem már az ajtóból láttam a fehér borítékot az ágyamon. Ledobtam a borítékot a földre és lefeküdtem az ágyra. Nem voltam rá kíváncsi kit kéne megölnöm azért, hogy szabadulhassak és visszanyerjem minden emlékemet. Végül egy idő után mégiscsak győzött a kíváncsiság. Felültem, felvettem a borítékot és remegő kezekkel kinyitottam. Mikor megláttam a benne levő nevet...nos bármennyire is számíthattam volna rá vagy sem, de a nyomrom összeszorult, szívem majd meg szakadt. Letettem a papírt és sírni kezdtem nem akartam elhinni. Nem mintha meg akarnék ölni bárkit is, de a szabadságtól, a kiúttól...Luka választott el.