Danganronpa - Egy végzetes játék

Az álom

Mikor felébredtem, az első, akit megláttam Sophie volt, aki aggódva tekintett rám. Felültem és körbe néztem. Ekkor realizáltam, hogy már nem a folyosón vagyok. Egy ágyban feküdtem, egy kisebb szobában. Sarah-n, Amelián és a fiúkon kívül mindenki ott volt.

– Ho – hol vagyok? - kérdeztem kissé félszegen, ahogy kezdett tisztulni jobban a látásom.

– A földszinti gyengélkedőn. Egyszerűen csak elájultál. Nem bírtunk felkelteni, nagyon megijedtem. Chris felkapott és lehozott a gyengélkedőre, mi pedig mindannyian követtük. Motyogtál magadban. Azt mondogattad „Elég, ne kelljen Hannat ismét bevonni". Amelia és Sarah pedig Luka szónoklatát követően megegyeztek, hogy Amelia körbevezeti Saraht és a fiúkat a második emeleten, hogy ne legyen számukra azért teljesen ismeretlen. Ó, Stella, annyira megijedtem! – ölelt végül át Sophie könnyek közepette.

Miután kiengedett a szorításából Luka lépett az ágyam mellé és ült le mellém.

– Minden rendben hugi? – kérdezte kissé aggódva. – Már nem azért, de nekem kellett elkapjalak, hogy ne a földre zuhanj, köszönd meg hát a gyors reflexeimnek! – próbált mosolyt erőltetni az arcára, de nem sikerült neki. – Minden rendben? Mi történt?

– Nem emlékszem pontosan. –búsultam el. Akárhogy próbáltam nem sikerült felidéznem a látottakat.

Ekkor odalépett hozzám a lány és a szemembe nézett. Még soha nem láttam ennyire komolynak, na nem mintha olyan régóta ismerném.

–Próbálj meg emlékezni! Muszáj! Emlékezz, emlékezz, emlékezz!

Próbáltam visszaemlékezni, de számomra olyan gyors volt minden, olyan homályos, nem is értettem mit láttam akkor. Próbáltam felidézni. Sarah, Amelia és Luka veszekedtek... Próbáltam a képet magam elé képzelni, emlékezni. Ismét megjelent előttem a kép csak most sokkal tisztább volt. A lányok képét sokkal jobban láttam, és most már nem csak egy kép volt hangokkal, most már mozogtak is, mintha ott történne a dolog:

– Szerintem csináljuk együtt. – javasolta Sarah. – Gyorsabban haladnánk, ha egy feladatra koncentrálnánk és segítenénk egymást.

– Szerintem meg osszuk szét a feladatokat, kap mindenki egyet és majd összedobjuk a végén amink van. – felelte Amalia.

– Neked mért mániánd mindig a váljunk szét és úgy dolgozzunk dolog? – háborodott fel Sarah.

– Neked meg mért kell mindig kiharcolni az utolsó szó jogát? – feszült Sarahra.

– Na, remek, kezdődik megint. – szólalt meg mellettem Luka. Felállt a székből és közéjük állt.

– Fejezzétek már be! Mért kell mindig azon veszekedni ki vezesse a projektet, vagy hogy hogyan csináljuk? Ha így folytatjuk, soha a büdös életben nem jutunk sehova ha nem dolgozunk együtt.

– Elég! – szóltam hozzá én is végül. – Ne kelljen Hannat ismét bevonni! – tettem hozzá viccelődve. Majd ismét elsötétült minden és a gyengélkedőben voltam megint.

– Már emlékeszem! Sarah...Amelia...Luka...csoport project...fura álom... - hadartam el, nehogy véletlen elfelejtsem, de úgy tűnt a többiek nem értettek belőle semmit.

Közben Amelia, Sarah és a fiúk visszatértek a felfedező körútjukról. Csak a végét hallották annak amit mondtam, hogy fura álom.

– Csak nem rosszat álmodtál? – kérdezte Amelia. Ugyan az az álom, ami akkor volt mikor elájultál? Elég rémisztő lehetett.

– Valójában te szerepeltél benne. – válaszoltam. Sarah erre elkezdett sírni a röhögéstől:

– Akkor tényleg rémálom lehetett. – törölte meg szemét a könnyektől, amit a harsány nevetés okozott.

– És te is benne voltál Sarah... - tettem hozzá, mire a lány elhallgatott. - ...és Luka is. És ami a legfurább, hogy minda-

– Na jól van elég ebből! – toppant be Monotiger.  Egész nap csak beszéltek, semmi nagyobb összetűzés, se egy gyilkosság sem! Azt gondolná az ember, hogy egy gyilkosság után már könnyebben jön a következő... Na nem is baj...van számotokra valamim, ami remélhetőleg beindítja az eseményeket, mindenki jöjjön szépen a torna terembe haladéktalanul! – azzal kirontott az ajtón.

Úgy néz ki az álmomat csak később mondom el a többieknek. Mindenki kivonult a gyengélkedőről, én is lassan mentem volna a többiekkel, de ekkor a lány visszarántott engem.

– Várj, valami fontosat akarok mondani! – láttam rajta, hogy tényleg nagyon fontos a dolog. Amióta felébredtem azóta ilyen komoly, mintha egy teljesen más személyiség lenne. Láttam rajta, hogy ez nem ér rá elmondani így megálltam, és ő a gesztenye barna szemeivel az én szemeimbe nézett, felsóhajtott majd így szólt:

– Stella...én nagyon sajnálom, tényleg, de már emlékszem...tudom ki vagyok és mit tettem...borzalmas dolgot vittem véghez... A nevem...Hanna Dawson; és hipnotizőr vagyok...