Danganronpa - Egy végzetes játék

Törés az egységben

Borzalmas álmom volt! Álmomban egy plüss tigris összezárt 12 másik diákkal, és csak akkor enged ki, ha valaki megöli a másikat. Ez azért elég abszurd! - gondoltam magamban mikor reggel 8-kor kikeltem az ágyamból egy lágy, kellemes dallamra. Felültem, kinyújtóztattam végtagjaimat, majd kifordultam jobbra, hogy lecsaphassam az ébresztő órát, csak hogy az sehol sem volt. A csapás lendülete persze vitt tovább és kiestem az ágyból. Miután fájdalmakkal tele felkászálódtam a földről, kinyitottam a szemem, de nem a szobámban találtam magam. Helyesbítek, nem otthon találtam magam, hanem a nekem szánt szobában a Reménység Akadémiáján. A zene elhalkult és a hangfalból megszólal Monotiger hangja, csak jó reggeltett kívánt és tartalmas napot. Megmostam az arcom, amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a szokásos ruhámat és elindultam az ebédlőbe.

A folyosó kihalt volt, út közben nem találkoztam senkivel, meg is ijedtem, hogy megint én leszek az, aki késik. Még be se léptem az ebédlőbe, már nyitottam volna a számat bocsánatkérésre, de csak Ameliát és Mikeot találtam bent. Amelia fel alá sétált, Mike pedig feküdt az asztalon. Mikor észrevették hogy beléptem Mike mosolyogva köszöntött, Amelia is megállt egy bólintásra. Leültem Mike mellé és ott vártam. Már 8:20 volt, de rajtunk kívül senki nem érkezett meg az étkezőbe. Amelia ránk parancsolt, hogy maradjunk a helyünkön, ő majd összeszedi a többieket, majd kiviharzott. Bent maradtam Mike-kal, a másodpercnyi csönd, szinte perceknek tűnt. Nem beszéltem sokat a fiúval, alig ismertem, nem tudtam milyen témát dobhatnék be, ő se szólított meg engem. Már-már feladtam a reményt, hogy beszélgessünk, amikor rám nézett és csak annyit mondott: Csinos vagy.... Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, semmi előjel nélkül megdicsérte a külsőm. Fiú még nem dicsérte meg soha, kissé el is pirultam, és elkönyveltem magamban, hogy Mike milyen aranyos. Már meg akartam köszönni, amikor az ajtó szinte kirobban és Amelia vezetésével megérkezett a fáradt zombi sereg, mindenki lassan elfoglalt egy helyet, vagyis majdnem mindenki, még mindig nem voltunk 13-an. Amelia ismét kirontott, szemében a düh lángja égve. Sophie kissé fáradtan leült mellém, Jackson és Max, pedig Mikeot köszöntötték, így a beszélgetés el is halt köztünk.

- Jól vagy? – fordultam Sophiehoz.

- Persze, csak borzalmasan aludtam, ennyi. – ásított egy nagyot, majd körbe nézett. – Na tippelj kik nincsenek itt.

A választ gyorsabban megkaptam, mint hogy körbe nézhettem volna. A folyosóról sikítások jöttek majd belépett az ebédlőbe Amelia elégedett fejjel, egy szőke hajcsomóval a kezében, mögötte a dühtől vörös Sarah, akit hűséges „kutyája", Peter, követett aggódó arccal, majd leültek.

- Most hogy mindannyian itt vagyunk, mi lenne, ha megbeszélnénk hogy hogyan tovább? – kezdett bele Amelia. – Tudom, hogy tegnap nem találtunk sok mindent arról, hogy hogyan szabadulhatnánk ki, meg mi is történt valójában, de biztos vagyok benne, hogy ma-

- Már ne haragudj! – horkantott fel Sarah és pattant fel a helyéről. – Tegnap konkrétan semmit nem derítettünk ki és ez most se lesz másképpen! Ha megint azt mondod, hogy csapatokra oszoljunk szét, és járjuk körbe a francos emeletet, én esküszöm megtéplek mint te engem, és rajtad már egy fodrász se segíthetne...KUSS LEGYEN PETER! – rivallt rá Peterre, aki épp szólni akart. – Amúgy is ki nevezett ki téged vezetőnek Miss „mindig mindenben első vagyok és én vagyok a legjobb diákelnök"?

- Nos engem legalább kedvelnek... - válaszolta Amelia.

A két lány egymásnak feszült, szinte már-már szikrázott a levegő köztük.

- Azt hiszed csak úgy irányíthatod az embereket?! Nem vagyunk a csordád, és erre a többiek is rá fognak jönni!

- Mert téged követnének mi? Hát persze, a kis csini cicát a lapokról...hidd el, a férfiak milliói nem az eszedért szeretnek...

Sarah, már sötétvörös volt a dühtől, érezni lehetett, hogy a bomba hamarosan robban, ami meg is történt:

- Ha valaki meghal, remélem TE leszel az. – mutatott Sarah Ameliára.

Döbbent csend. Mindenki a két lányt figyelte. Amelia döbbent arccal kicsit hátra lépett, Sarah is látszott, hogy rájött hogy túl lőtt ezzel a célon.

Csak egy taps zavarta meg a csendet. Mindenki a hang irányába nézett. Monotiger volt az az ebédlő ajtajában állva, Tapsolva egyre közelebb jött, majd felugrott az asztalra, és a két lányt figyelte, majd ránk nézett.

- Na ez az a lelkesedés amit elvárok tőletek, köszönjük Sarah, hogy prezentáltad. – Sarah undorodva hátrébb lépett, majd visszaült a helyére. – Ez az a szellem, ami mindenki másból hiányzik, pontosan ezért hoztam is nektek egy kis motivációt.

- Mégis mihez? – bukott ki belőlem a kérdés, bár sajnos a választ már tudtam előre.

- Hát hogy végre ki akarjatok innen jutni, ahhoz pedig ölni kell! Sok sikert! – nevetett, majd ledobott 13 borítékot elénk, a borítékon a neveinkkel majd eltűnt. Mindenki elvette a saját kis borítékját. Mikor kinyitottam, a lélegzetem is elállt, egy hangot se tudtam kiadni a döbbenettől, és könnyezni is elkezdtem, és ez mindenkivel így volt.

EZ LEHETETLEN! – sikítottam magamban ahogy végig néztem a boríték tartalmát....