Szél, Homok és Csillagok (Javítás Alatt)

1.rész

Theodore Decker szemszöge

Pontosan két hónapja és három napja nem beszéltem Borisszal. Két hónapja hagytam ott Las Vegast, és vele együtt őt is. Számtalan levelet küldtem neki, de választ egyikre sem kaptam. Nem mondom, hogy nem zavart, mert az egy hatalmas hazugság lenne. Talán jobb lenne ha elfelejteni őt. Bár, könnyű azt mondani. Már a gondolat is kikészít, hogy múltidőben beszéljek róla. Bármit megtennék, hogy újra a jelenem része lehessen.

Az a bizonyos csók, ami elcsattant közöttünk többet járt a fejemben, mint kellett volna. Vajon ő azt komolyan gondolta, vagy csak megsajnált engem? Azt hiszem erre a kérdésre nem fogok választ kapni egyhamar. Nagy esélyjel soha.

Sok féle módszerrel próbáltam Borist kikergetni a gondolataimból. Például azzal, hogy más problémáimra koncentráltam. Amikor sikerült nem rá gondolnom, a festményen járt az agyam. Ötletem sem volt mit csináljak vele, és ez borzasztóan megrémített.

Hobie még mindig ugyanolyan jó ember volt mint akkor amikor először találkoztam vele, és iszonyatosan hálás vagyok neki mindenért amit értem tett.
A ház régies stílusa ugyanannyira elvarázsolt, mint annak idején amikor a kicsi tizenhárom éves fejemmel besétáltam ide, a gyűrűvel amit Welty adott nekem, a robbanás után. Ahol elvesztettem anyámat. Az a nap teljesen felforgatta az életemet. Ha nagyon pozitívumot szeretnék keresni a történtekben, akkor azt tudom mondani, hogy találkozhattam emberekkel akik talán az egész életemet megváltoztatták, de őt, ők sem pótolhatták. Fakó kék szeme azóta előttem van, ahogy nézi azt a varázslatos festményt, az Aranypintyet. Talán ezért is nehéz kitalálnom mit is csináljak vele. Rá emlékeztet. Mondhatni mindig ott volt velem a festmény. Mikor meghalt, Barbouréknál, a Borisszal való találkozásomkor, apám halálakor is. És most is, mikor vissza jöttem New Yorkba.
Talán jobban kötődök hozzá mint kéne.
Sokszor a tárgyak úgy hozzánk nőnek, hogy nem tudjuk elengedni őket. Megszeretjük, mint egy embert, és azon kapjuk magunkat, hogy előrébb helyezzük őket mint a valóságot. Ha ezek elvesznének, úgy éreznénk képesek lennénk belehalni a hiányukba. Lassan meghatározzák az életünket. Átveszik az irányítást a lényünk felett. Régen azt hittem, ez azért van mert a tárgyakat egyszerűbb szeretni, mint az embereket. Hiszen az emberek dönthetnek arról, hogy magunkra hagyjanak minket. A saját bőrömön tapasztaltam meg milyen elveszíteni valakit egyik percről a másikra. Anyám nem akart elhagyni engem, mégis a robbanás elvette tőlem. A festmény megmaradt, kötelességemnek éreztem, hogy ha egy ilyen tragédia nem pusztította el, semmi ne tehesse. Összességében, egy tárgy nem dönthet arról, hogy velünk maradjon vagy sem, de a körülmények áldozatává válhat. Bármikor bármi történhet vele. Csak úgy, mint egy emberrel.

A konyhában Hobie éppen vajas pirítóst készített, mikor beléptem.

-Jobban vagy kölyök? Már nem vagy rosszul?-kérdezte mosolyogva

-Már jobban érzem magam testileg. -válaszoltam mosolyogva

-De valami baj van, látom.-felelte gyanakodva

-Tudod Hobie, volt egy barátom Vegasban. Úgy volt, hogy velem jön ide, de ott maradt a barátnőjével. Nem vagyok féltékeny, mert hát ez az élet rendje, csak örültem volna, ha velem jön. Tudom, hogy nem kérhetsz embereket arra, hogy adják fel érted az életüket, de még is szörnyű a hiánya.-válaszoltam neki halkan-Szerinted önző vagyok?-kérdeztem

-Nem vagy önző, Theo. Egyszerűen valaki, aki fontos neked hiányzik. Ez emberi dolog.

Beszélgetésünket kopogás szakította meg. Intettem Hobienak, hogy majd én kinyitom. Elsétáltam az ajtóhoz, a folyosón, majd kinyitottam azt. Egy elázott göndörrel találtam szemben magamat.

-Boris? -kérdeztem meglepve. Azt hittem képzelődök. Fél perce még a konyhában a hiányáról beszéltem és most itt áll előttem csurom vizesen, mosolyogva.

Sziasztok! Ha tetszett jelezzétek egy vote-tal vagy kommenttel. Köszönöm,hogy elolvastátok!