Szél, Homok és Csillagok (Javítás Alatt)

8.rész

Egy hét telt el azóta, hogy Boris elment. azóta semmi hír felőle. Az elmúlt hét első pár napját azzal töltöttem, hogy haragudtam rá, mert elment, és utáltam magamat, amiért ilyen önző gondolataim voltak. Haragudtam és aggódtam. Mostanra ez érzés csak aggodalommá lett. Nagyon remélem, hogy sikerrel jár. Sikerrel kell járnia. Megérdemli, hogy boldog legyen. Meg kell találnia a testvérét. A mai reggel is úgy indult, mint általában. Az a pár nap, amíg Boris itt volt, mennyire felforgatta a napi rutinomat, és én nagyon élveztem ezt.

Kitöltöttem a kávémat, amikor elkezdett csörögni a nappaliban a vezetékes telefon. A szívem majd kiugrott a helyéről. Szó szerint rohantam a telefonhoz. Remegő kézzel emeltem el. Lélegzet visszafojtva szóltam bele. –Haló?-kérdeztem

-Jó napot! Hobarot keresem!-szólt bele egy idős hang a telefonba

Nem Boris volt. Miért is gondoltam, hogy a vezetékesen hívna. Hobie barátja, Mr. Aaron az.

-Most sajnos nem tudom adni! A boltban dolgozik éppen, kora reggel elment. –mondtam és próbáltam rejteni a csalódottságomat, és a félelmemet, hogy Boris most fog hívni, pont ezen a telefonon, amíg ő vele beszélek.

-Rendben, köszönöm! Később meglátogatom!-feleli és lerakja

Ezer meg ezer okom volt, hogy ne menjek Borisszal, de mégis magamat okolom, hogy nem tettem. De végeredményben így volt a legjobb mindkettőnknek. Lehet, úgy van megírva a sorsunk, hogy ne legyünk együtt. Mert minden elbaszódik, ha együtt vagyunk, de ha külön akkor talán még rosszabb. Változtatni kellene valamin. Bennem vagy talán a sorsomban van a hiba? Van egyáltalán sors, vagy túlvilág, felsőbb erő vagy Isten?

Sok mindent nem értek. Úgy az emberek általában. Viszont rengeteg minden érdekel, de valamiért legtöbbször olyanok, amire senki nem tud válaszolni teljesen biztosra.

A minap találkoztam Andy-vel. Éppen egyik barátjával Clayel sétáltak a belvárosban. Andy felhívott magukhoz nem volt szívem nemet mondani neki. Szerencsére Mrs. Barbour nem tartózkodott otthon. Valamilyen bugyuta filmet néztünk. Már megbocsájtottam egyébként Mrs. Barbournak. Igazból, ki is akarna köszönni egy magamfajtának. Egy gyereknek, aki csak elront mindent.

Minden mennyivel jobb volt akkor, amikor anyám még élt. Együtt sétáltunk a parkban, filmet néztünk, egy átlagos gyerek voltam. Újra az akarok lenni. Boriszon és Hobien kívül az emberek csak sajnálni tudnak. Amikor nem arra van szükségem. Bárcsak érthetném a világot, de nem értem. Úgy érzem, magam mintha nem ide való lennék, mint valami földönkívüli.

Egyszer talán megértem. Láttam már ezer dolgot. Megéltem sok mindent, mégsem tudom, ki vagyok. Sokszor kerültem bajba. Értelmetlennek érzem az életem, talán a halálomnak több értelme lesz. De annak nem most van az ideje. Még segítenem kell az embereknek, akik segítettek nekem. A festmény ügyet is el kell intéznem. Bevallom, könnyebb lenne feladni. Csak leugrani a szobám ablakából, amit Boris úgy megszeretett, a New York-i éjszakába. Szinte érzem, ahogy zuhanok. Látom anyámat és Hobie-t meg Borist. Nem tehetem. De oly' csábító a felejtés, az elengedés. Bár ki tudja mi vár a túlvilágon, már ha van olyan? Tulajdonképpen, mi is az az élet? A legfontosabb még is az, hogy mit hagyok itt. Ha megtalálják a festményt Hobie börtönbe kerülhet. Amit nem hagyhatok. Nem adom fel ilyen könnyen. Ha már eddig eljutottam küzdeni fogok. Még nem adhatom fel. Talán szeretni fogom egyszer magamat is. Milyen merész kijelentés is ez. A remény hiányzik, valami fuvallat, ami azt jelzi, Theo van értelme, egyszer boldog leszel a szeretteiddel! Vagy legalább ők azok lesznek. Néha az élet elcsesződik. Nekem majdnem mindig minden perceben. Ilyenkor csak sírok, gyenge vagyok, de ez kell ahhoz, hogy jobban legyek. Kicsit meg kell halnom a túléléshez, vagy valami ilyesmi. Magányos vagyok és mindig is az leszek. Elvesztettem az életemet jelentő anyámat. De még itt is van remény. Mert az élet mindig letaszít, de én felállok. Nem tudom, meddig bírom még, de küzdök egyelőre. 

Értesítés hangja riaszt fel. Boris az. Azt írja, már van infója. A testvére lány. De nem fogja hagyni ha, megtalálja, hogy rámásszak. Jaj, Boris, ha te azt tudnád! Sosem tennék ilyet. Ezt nem írom le neki. Örülök, hogy jól van és megtudott már valamit. Kicsit azért megnyugodtam. Azt válaszolom neki, hogy „Örülök, nem fogok! Vigyázz magadra! :)" Ő erre egy szívecskével válaszol. Ettől mosoly ül ki az arcomra, vagy inkább vigyor. Most döbbenek rá, hogy az egyik kezemben még mindig a pityegő vonalas telefont fogom.

Remélem tetszett. Köszönöm, hogy elolvastátok.