Szél, Homok és Csillagok (Javítás Alatt)

5.rész

Már négy órája, hogy Boris elhagyta a lakást, Popcsikkal az oldalán. Nem tudom merre járhat, ahogy azt sem, hogy jól van -e. Az előző napi nyugalmamból mostanra már semmi sem maradt. Utána kellett volna mennem. Annyi kérdés vetődött fel bennem, hogy már rég besötétedett mire feleszméltem. Mivel a cuccai itt voltak kivettem egy cigit a farzsebéből.

Valószínűleg ő teljesen beállva jön haza. „Haza"? Ha belegondolok nekem most már ez az otthonom. Anyám halála óta sehol sem éreztem magamat igazán otthon, ha boldog is voltam, akkor is szinte egyik pillanatról a másikra rám tört a félelem, hogy többé már nem lesz alkalmam szabadnak érzeni magamat.  Az évek során megtanultam, hogy a boldogság múlandó és néha csak néhány pillanat az egész és már el is illant.  Azt hiszem nem is tudjuk milyen jó volt nekünk, mennyire szerettünk valakit vagy valamit, csak akkor, ha már elmúlt, elhagyott, meghalt, eltűnt, eltört. Akkor mikor többé már nem érhetjük el. Miért ilyen nehéz boldognak lenni? Nem szabadna ilyen bonyolultnak lennie.

Ki ültem az ablakpárkányba, ahol Boris szokott ülni. Úgy imádom nézni az alvó várost. Hobie már elaludt. Azt mondta, hogyha reggelig nem jön, elmegy megkeresni. Szívtam a cigarettából és tovább bámultam a várost. Éppen valami részeges ember dülöngélt a bokor mellett. Azért rossz belegondolni, hogy lehet olyan, mint apám és várja otthon valaki. A felesége vagy a családja. Las Vegasban is sokszor néztem a holdat esténként. Az mindig ugyan az, szóval ahol Boris van, ott is pont ugyan ez a hold világít. Úgy emlékszem mintha tegnap lett volna, amikor apám képbe került és Barobouréktól elvitt a meleg Las Vegasba. Nem volt senkim. Jó Xandra meg Ő. De hát mit kezdjek én Xandrával. "Xandra x-szel, Xandra vagyok, most elviszlek, mert apád már nem iszik"-Hát baszd meg, kösz. Az egyetlen szerencsém tényleg Boris volt. Nélküle nem hiszem, hogy itt lennék. Feladtam volna. Mentem volna anyám után. Gondolkodtam is rajta, ott órán. Emlékszem, amikor a buszra váró tömegben oda jött hozzám. Ő volt az egyetlen ember, aki szájából nem bántásnak hangzott volna a "szia Harry Potter" meg a "hol a seprűd?" beszólások tömkelege.  Ha más lett volna ott abban a helyzetben szó nélkül tűrtem volna és bántásként kezeltek volna. De Boris más volt. És visszavágtam, „a seprűm Roxforban maradt". Hát neked hol a deszkád?" Emlékszem arra is mennyire meg lepődtem, amikor felsorolta hány helyen élt. Amit soha sem értettem meg, az az, hogy miért nem jött velem, hisz legjobb barátok vagyunk nem? Emlékszem, amikor rohangáltunk a medence partján. A sétánkra, mielőtt eljöttem, olyan kék eget az óta sem láttam, volt abban az estében valami különleges. Még akkor is, ha aznap este vesztettem el apámat.

Most már be kell, valljam magámnak, hogy mindig is csodáltam Borist és olyan akartam lenni, mint ő. A köztünk lévő korkülönbséget soha nem éreztette. Nem is éreztem, csak amikor összejött Kotku-val és elkezdett fontosabb lenni, mint a barátságunk. Akkor nem éreztem, amikor az előző "kapcsolatáról" beszélt. Ami ha őszinte akarok lenni inkább egy, egyéjszakás kaland volt mint rendes kapcsolat. De én akkor is csodáltam. Csodáltam azért is, ahogy látta a világot. Teljesen máshogy, mint én.

Sírni sem láttam soha, soha az életben. Pedig lett volna oka, például akkor, amikor az apja agyon verte. Vagy amikor eljöttem. Ő nem sírt. Soha. Bár annyira ismertem már, hogy azon a bizonyos estén majdnem kicsordult egykét könnycsepp a szeméből, láttam az arcán, éreztem rajta. Van az a szint, amikor már annyira szeretsz valakit, hogy átérzed az érzéseit, néha azt is tudod, mit gondol, és egy-két pillantásból kitalálod, mit szeretne.

De hozzám képest az semmi nem volt. Én az egész utat végig sírtam. Elmondhatatlan fájdalmat éreztem. Végig azon gondolkodtam, hogy miért vesztek el mindenkit. Ha megszeretek, valakit attól el kell búcsúznom, ha nem is örökre, de el kell. Mert mindig úgy hozza az élet, hogy körülöttem semmi nem lehet tökéletes. Nem lehetek nyugton. Mindig történnie kell valaminek.

Mit mutatnak a tévében? Azt, hogy minden tökéletes. De ez rohadtul nem így van. Pont azok fognak megölni, akiket túlságosan szeretsz. A tanáraim mindig azt mondták az ünnepségen "Vágj vidám arcot", "mosolyogva mondd a verset" de ezt csak rám erőltették. Én legszívesebben otthon olvastam volna és nem szerepeltem volna. Sosem voltam az a gyerek, akit kiküldesz a színpadra és már mondja torkaszakadtából a magáét, de anyámmal utána beültünk a cukrászdába és sütit ettünk, nevettünk rengeteget. Sosem akartam felnőni, de ez sajnos megtörtént, túl hamar. Amikor meghalt elveszett mindaz, ami egy boldogabb világba vezethetett volna. Aki újra boldogságot, inkább remény hozott az életembe, az Boris volt. Az egész életem megváltozott, amikor találkoztunk. A gondolatmenetemet a telefonom rezgése szakította meg.

"Üzenete érkezett":
"Túl nehéz lenne most beszélnem, hiányzol. De fel kell dolgoznom, ami ma történt, majd beszélünk.
Apám börtönbe megy..."

Megrökönyödve leraktam az asztalra a telefont
Mihez kezdünk most?

Köszönöm, hogy elolvastad. Ha tetszett kérlek, jelezd egy vote-tal vagy kommenttel.