Szél, Homok és Csillagok (Javítás Alatt)

7.rész

Három nap telt el azóta, hogy megtudtuk, hogy Boris apja börtönbe megy. Semmiféle hír nem érkezett felőle. Hagy, ne mondjam, hogy mennyire feszültek vagyunk. Boris három napja mást sem csinál, csak néz ki a fejéből. De ma reggel azt mondta, hogy beszélni akar velem. A nap idegőrlő várakozással telt. Nem tudtam mit akar mondani. Csak este mondta el.

-Gyere Potter.-mondta és elővette a fülhallgatóját. Egyiket a saját fülébe tette, másikat odanyújtotta nekem.-Ettől a daltól mindig más világba kerülök, ilyen eufórikus állapotba. Olyan nekem, mint a drog, tudod, Potter nem boldog dologról szeretnék beszélni veled. Ez a dal földöntúli hatásokat ér el nálam mikor hallgatom. Meg mindenféle ilyenek amiket mondani szoktak. Az a lényeg, hogy szeretném, ha te is hallanád. És elindította a dalt. Ami tényleg fantasztikus volt. Főleg mert kibaszottul volt benne igazság. És tényleg elvarázsolt. Sajnos hamar vége lett és Boris elkezdett beszélni.-Tudod, apám őrizetben van és most még ott ahol laktunk. Beszélni szeretnék vele. Úgyhogy visszamegyek addig Los Angelesbe.

Legszívesebben felüvöltöttem volna, hogy ne, de nem lehettem önző. Tudom, hogy úgyis elmegy, bármit teszek.

-Értem.-mondtam már bekönnyezve

-Muszáj és nem csak apám miatt, azt mondta, hogy van egy húgom. Akit apámra bízott az anyja. Apám meg az csak ott hagyta valahol. Meg kell találnunk. De ehhez minden információt meg kell szereznem. Nem hagyhatjuk, hogy a húgomat fogva tartsák. Mert nagyon rossz környéken hagyta magára, Ő most nálad két évvel fiatalabb elvileg, ha jól emlékszik.

-Mikor indulsz?

-Most, már összepakoltam

-Rendben.

Elment a cuccaiért és kiment az ajtó elé. Hobietól az előbb köszönt el. Nagyon hideg volt és sötét csak az utcai lámpa fénye világított. Csend volt csak Popcsik loholását lehetett hallani a lábamnál.

-Szia, Potter, visszajövök hozzád, esküszöm és írok is, ha tudok!-ölelt meg

-Viszlát, Boris! –mondtam

Nem tudtam azt mondani, hogy várom vissza, mert hiába mondta, nem voltam benne biztos, hogy valaha látni fogom még egyszer. Már csak a távolodó alakját láttam. Akkor talán valahol sajnáltam, hogy nem ismétlődött meg az a bizonyos dolog, ami az előző elválásunkkor megtörtént. Talán nekem kellett volna lépnem. Lehet most kellett volna tudatnom vele, hogy a legjobb barátom, ki kellett volna kiabálnom az utcára természetesen azt, hogy szeretlek...

Mert szerettem Borist tényleg. Tiszta szívemből. Ezért is fájt nagyon, hogy elment. Remélem, megtalálja a testvérét és boldog lesz. Azt mondta vissza jön. A legutóbb is visszajött. Az aggodalom ilyenkor természetes nem?