Szerelem, átkozott gyötrelem (ff. Kempf Zozó) [BEFEJEZETT]

6. rész - Kempf-tónál

Ki gondolta volna? Zoltán úr. Békésen élvezte, hogy szinte fekszik a vízen, még Imike mellettem el nem ordította magát.

– Megjöttünk! – olyan váratlanul érhette, hogy a kiáltás miatt majdnem megfulladt, s köhögve jött ki a felszínre. Nem bírtam ki, hogy ne szórakozzak bénaságán.

– Ó hellósztok – köszöntött minket hozzánk jőve a fiatalabbik Kempf – Orsi, segítenél?

– Persze – majd a kezemnél megragadva vonszolt el a faházukba, hol ott pihent a grilltől kezdve egészen a ketchupig minden – Miben kéne a segítség?

– Fogd meg azt a dobozt, én hozom ezt – mutatott egyre, amelyben az evőeszközök, a tányérok és a szalvéták lapultak. Egy hirtelen mozdulattal felkaptam, majd Patrik után igyekeztem vele.

Egy kis kempingasztal féleséghez mentünk, ahol szépen megterítettünk mindent. Készen állt a terítés nyolc személyre, ahol természetesen én voltam az egyedüli lány.

– Foglalj helyet, addig én hívom a többieket – mosolygott rám a szemüveges. Leültem egy szélre, majd a műanyag kanalat a kezembe véve játszadoztam unalmamban, egész addig még egy beszélgetés meg nem csapta a fülemet.

– Ahogy észrevettem, Orsi elég jót mulatott rajtam – kezdte a barátocskám eléggé olyan 'jól beégtem' hangnemben.

– Mire gondolsz? – kérdezte vissza Imike, tehát vele beszélget, a hátam mögött.

– Na vajon mire, megijesztettél a hirtelen ordításoddal – kacagta el egy kicsit végét, majd visszatért a komorra.

– Bocsi, nem volt tervben, de ha már így alakult... tényleg vicces volt – tört ki magából Imre.

– Neked talán, beégettél újdonsült barátnőd előtt!

– Orsi nem a barátnőm, vagyis nem úgy! Különben is, miért nem békélsz meg vele?

– Hé skacok, kész a kaja – szakította félbe kettőjük dialógusát Patrik, majd a léptekből ítélve közelítettek – Hát akkor itt az idő kajálni – tájékoztatott minket, majd mindenki helyet foglalt valahol. Mellém Imi került, az előttem levő hely pedig még üresen állt.

Zozó haverom az asztal másik végébe akart leülni, de Hoci megelőzte.

– Ugye most csak szórakoztok velem? Tibi, nem cserélhetnénk helyet? – nézett könyörgő tekintettel Tibire, kérlek Tibi...

– Sajnálom Zozó, de nem áll az alku – ekkor Zozó fogta magát és szó szerint ledobta magát az előttem levő helyre. Megtudom érteni, én sem rajongok azért, hogy szembe kell üljek vele.

Az egész étkezés feszülten telt. Főként azért, mert valaki szennyezte a levegőt.. de jobban belegondolva, én szennyezem az ő életüket.

– Orsi, mesélnél magadról? – nézett felém Hámori – Eddig nem sok mindent tudunk rólad, szeretnénk jobban megismerni – mosolygott kedvesen.

Én csak Imire kaptam a fejem, ugyanis eddig csak ő tud valamit.

– Hát oké.. egészen mostanáig Miskolcon éltem – foglaltam össze röviden-tömören az egész történetem.

– Ennyi? – aprót bólintottam Sipos kérdésén – Érdekes, hogy 18 éves létedre egyedül laksz. Nincs túl sok közünk hozzá, de a szüleid?

– Erről nem épp akarok beszélni...

– Ahogy akarod, nem erőltetjük – majd meglepetésükre Zozóék készültek egy kis desszerttel is, ami röviden valami gyümölcsös pite.

Mindenkinek adtak egy szeletet, majd jóízűen elfogyasztottuk.

– Srácok, megyünk a vízbe? – vetette fel az ötletet Zoltán, miután pihentünk egy kicsit kaja után.

– Igen – pattantak fel a többiek, de én csak nyugodtan napoztam egy napozóágyon.

– Orsolya, jössz te is? – futott oda hozzá Imike.

– Inkább kihagyom – toltam fel a napszemüveget a homlokomra – De te menj nyugodtan, én inkább lazulok - vettem vissza, majd hátradőltem.

Egy darabig nyugodtan élveztem ezt a semmittevést. Semmi balhé, semmi ex. A nap kellemesen barnította a bőrömet. Egész addig élveztem ezt a nyugodt időt, még sutyorgásra nem lettem figyelmes.

– Pszt, halkabban! – parancsolt rá valaki valakire valamit, ami a csendesebben szó. Hát, késő.. észre vettelek titeket.. Így aztán a helyemről felkelve fordultam szembe velük.

– Helló fiúk, miben sántikáltok? – tettem keresztbe a kezem mellem előtt, majd elégedetten mosolyogtam, hogy túl jártam az eszükön.

– Öhm... helló Orsi.. mi csak... khm.. – fütyültek a többiek oldalra nézve, még Tibi motyogott nekem össze-vissza, lebuktál babám azt hiszem – MOST! - kiáltotta el magát meglepetésemre, majd hátulról valaki felkapott és a víz felé kezdett el cipelni.

– Hé tegyél le, akárki is légy! – kezdtem el a hátát ütni, de mintha meg sem érezte az valaki, kinek a vállán rabolnak el.

– Oké – ejtette ki simán a száján Zozó, persze.. ki más lett volna? Majd úgy tett, ahogy kértem. De ahelyett, hogy a homokra, vagy esetleg a betonra zuhantam volna.. egyenest a vízbe érkeztem.

Az eddig száraz testem ahogy a hideg vízzel találkozott, nem esett valami jól. A levegő után kapkodva próbáltam visszakerülni a felszínre, de ahogy próbáltam a tóaljáról felrúgni magam, egy éles fájdalom nyilallt a talpamba. Összeszorított szájjal próbáltam kibotorkálni a partra, de  nem bírtam sokáig, mert rohamosan köhögni kezdtem. Amint kibicegtem a sekély részhez, egyből leültem.

– Minden rendben? – jött oda hozzám Imi.

– Persze, csak nyeltem egy kis vizet, nincs komoly bajom, nyugi – nevettem el kicsit magam. Eddig egy fehér póló volt rajtam, de amint a vízbe dobtak, szinte átlátszóvá vált, így mindenki láthatta a Norbi okozta sebeket rajtam.

– Mi lett a hátaddal? – kérdezte meglepetten Hámori, erre pedig elakartam volna szaladni egy törölközőért, de az a fájdalom a talpamban nem múlt el, ami persze szisszenetet váltott ki belőlem – És a lábaddal?

– Semmiség, a hátamat beütöttem, a lábamat meg megkarcoltam.. nem nagy ügy – mosolyogtam, majd elbotorkáltam egészen a kis faházig, ahol szemügyre vettem azt vágásizét.

Meglátva kicsit elborzongtam, hisz egy éles kis faszálka hasított egy vonalat, és eléggé fájt, amitől pár könnycsepp utat tört magának, amit pikk-pakk letöröltem.

– Orsi – jött be utánam Zozó, már csak ez hiányzott...

– Rajta – fordultam neki hátat, de meglepetésemre nem mondott semmit.

– Mit rajta? – kérdezte értetlenül.

– Nevess ki nyugodtan, gyerünk kösd az orromra, hogy azért dobtál a vízbe, mert kinevettelek. Úgy is tudom, hogy ezért jöttél utánam – hajtottam le a fejem, de meglepetésemre nem szólt vissza semmit.

Már azt hittem kiment, ezért megfordultam, de ez a Kempf még mindig mögöttem volt nekitámaszkodva a falnak, és kulcsba tett kézzel mosolygott rám.

– Hát jó, ha nem mész ki, majd akkor kimegyek én – álltam volna fel, mikor ismét előjött a fájdalom annak az istenverte szúrásnak köszönhetően.

– Mi történt? – szólalt meg újra, gondolom a talpamra utalva.

– Semmi – vágtam rá észszerűen, majd mikor beláttam, hogy evvel a felhasított talppal nehezen tudok járni, visszaültem.

– Látszik – guggolt le elém, s szemügyre vette ő is – Várj, hozok fertőtlenítőt – majd felállva elfutott.

Most képzelődtem volna? Tényleg megejtettünk úgy egy beszélgetést, hogy nem veszekedtünk?