Szerelem, átkozott gyötrelem (ff. Kempf Zozó) [BEFEJEZETT]

8. rész - Menekülés a legjobb megoldás?

Visszatértem! Mielőtt elkezdődne a rész, szeretném elmondani, hogy különböző okok miatt volt ilyen nagy kihagyás, ezúton is bocsánatot kérek. De most itt vagyok, szóval tartozom nektek egy résszel. Szóval, nem is húzom tovább a szót.

– Te meg mit keresel itt? Honnan tudtad, hogy itt lakom? Hogy jutottál be? – hadartam kérdéseimet egyenest Norbinak címezve, aki jókat mosolygott azon, hogy ijedve állok most előtte.

Nekidőlve a nappalira nyíló ajtónak, kulcsba tett kezekkel vigyorgott elégedetten.

– Már nem is örülsz annak, hogy láthatsz? Anno mindig öleléssel köszöntöttél – vázolta fel a helyzetet, miközben az a csíz lassan ördögien festett.

Nagyon utálom, amikor valaki a kérdésre kérdéssel válaszol, s ezt csak úgy adta nekem az önbizalmat.

– Hibát követtem el akkor. Most pedig megkérnélek, hogy távozz! – mutattam határozottsággal a kijárati ajtó felé, de ahelyett, hogy kisétált volna rajta, közelebb jött hozzám és elvettem a késemet.

– Még megvágod magad – majd messzire elhajította, ami egy kisebb zajjal ért földet – Most pedig szórakozni fogunk, ja nem.. csak én fogok – szorította meg mint két kezem, miközben halk kacagása behálózta az egész házat.

Fegyverem nincs, már csak azzal kell harcolnom, amivel tudok. A hálószobába akart betuszkolni, de én kitartóan ellenkeztem. Ahol csak értem, rugdostam, s igyekeztem a kezeimet kiszabadítani.

– Segítség! – üvöltöttem torkom szakadtából, hátha valaki meghallotta. De rövidesen egy akkora pofoncsattant az arcomon, hogy a padló adta a másikat.

– Fogd be a pofádat, vagy erőszakosabb leszek! Elegem van már a folytonos hisztijeidből!

Már megint. Már megint kezet emelt rám, aminek tuti nyoma marad. Szinte éreztem, hogy egy kéz forma ég az arcomon, és hogy egyre jobban pirosodik. A fájdalom pillanatról-pillanatra erősödött, de nem hagytam a könnyeimet útra engedni.

Az érzékeny pontját kell eltalálnom, izomból, teljes erővel megrúgni.

A padlóról segített felkelni, s tovább akart betukmálni a hálóba. Egy tökéletes helyzetet kihasználva teli erőből megrúgtam a lába közét, amitől fájdalmasan kiáltozott egyet, majd a földre rogyott.

– Ezt.. még.. megbánod, Korsó! – fenyegetett, miközben fogta a mogyoróit.

Amíg képtelen volt felállni, én fogtam magam, s elmenekültem. Kisiettem az utcára, majd elkezdtem rohanni. Nem érdekelt hol kötök ki, csak az, hogy minél messzebb kerüljek innen.

A lábaim szinte a térdemig koptak, de egy pillanatig se álltam meg. Már csak akkor, mikor tiszta sötétségben voltam, egy lámpát se látva. Néhol-néhol egy kis fénycsomót láttam bevillanni, ami minden bizonnyal egy kövesút lehet, teli autókkal.