Szerelem, átkozott gyötrelem (ff. Kempf Zozó) [BEFEJEZETT]

16. rész - Jóban vagyunk?

– 38 fok – állapította meg Zozó, mikor odaadtam neki a lázmérőt – Egyértelműen lázas vagy.

– Szuper – dünnyögtem az orom alatt, ahogyan az ágyamban feküdtem.

Az idő lassan a hajnali órákat ütötte, kint szakadt az eső, befűszerezve mennydörgésekkel és villámlásokkal.

– Tessék, ezt vedd be – nyújtott felém egy gyógyszert és egy pohár vizet, amit egy kis hezitálás után bevettem – Hogy érzed magad? – ült le az ágyam szélére.

– Fáradtnak – ásítottam egy nagyot.

– Akkor aludj, már eléggé későre jár – adott egy egyszerű tanácsot, majd a villanyt lecsapva ment ki a szobámból – Jó éjszakát.

Kicsit ismételten üresnek éreztem magam, amint elhagyta a szobámat. A szemhéjam egyre nehezebbé vált, nyakig be voltam takarózva nyáron, valamint vízesésként izzadtam. Fránya betegség, amit csak magamnak köszönhetek.

Reggel egy kézre ébredtem, amely finoman szorított magához. A kómás fejemmel keresni kezdtem a kéz tulajdonosát, akit rövidesen meg is találtam. A tappancs egy izmos vállhoz volt kapcsolva, kinek gazdája a Kempf Zozó nevet viseli.

Ez az ébresztés annyira váratlanul ért, hogy egy kengurut megszégyenítő módon pattantam ki az ágyból, ám erre a mozdulatomra ő is ébredezni kezdett.

– Jó reggelt, mióta vagy fent? – dörzsölte frissen kinyitott szemeit.

– Te mellettem aludtál? – kapkodtam a levegőt idegességemben.

– Igen, mivel annyira reszkettél – a hangja rekedtes volt, haja kócosan terült el a feje tetején, s magát könyökein tartotta – Minden rendben? – kérdezte, ahogy látta sápadt arculatomat.

– Ugye nem csináltál velem semmi OLYAT? – hangsúlyoztam ki az utolsó szavam, még mindig falfehéren.

– Nem vagyok Norbi, ha arra célzol – kelt fel semleges hangsúllyal, majd kimentünk a konyhába – Kérsz kávét?

– Aha – bólogattam.

Ahhoz képest, hogy az én házamban voltunk, elég otthonosan mozgolódott, mintha ő élne itt.

A gőzölgő italt elém téve kopogtatott valaki az ajtón, inkább valakik.

– Zozó? Te mit keresel itt? Tudnád, hogy anyáék hogy aggódtak érted – az ajtóban  egy Patrik és egy Imi ácsorgott.

– Ez hosszú történet – vakarta az említett a tarkóját – Akartam szólni, hogy itt vagyok, de a mobilom lemerült.

– Gyertek be – invitáltam be a két fiút a konyhába, hol újabb két csészényi kávét varázsoltunk elő a semmiből.

Az iszogatás közben elmeséltünk mindent vendégeimnek, hogy hogy kerültem éjjel a város másik felére, hogy talált rám Zozó, illetve mindent, ami ezután történt.

– Ma már jobban vagy? – nézett felém Imi.

– Egy kicsivel – mosolyogtam enyhén – Még mindig haragszotok rám? – hajtottam le a fejem szégyenemben.

– Ugyan, ha haragudnánk, most nem lennénk itt – somolygott kedvesen Imike, mire nekem is jobb kedvem lett.

– És akkor most már ti – kezdett bele a fiatalabbik Kempf – ti ketten békében éltek?

Meglepődve fordítottuk egymás felé a fejünket, s egymás íriszeit vizslattuk, hogy mit mondjunk.

– Nem – vágtuk rá teljesen egyszerre, ami a másik két fiúból nevetést váltott ki – Hé, ne utánozz! – húztuk össze a szemöldökeinket, de még mindig egyszerre beszéltünk.