Szerelem, átkozott gyötrelem (ff. Kempf Zozó) [BEFEJEZETT]

14. rész - ,,Szánalmas vagy!"

– Köszönöm – mosolyogtam rá, mikor elváltunk egymástól.

– Ne köszönd, ez természetes – dobott felém egy biztató vigyort – Sokszor szoktad kémlelni a csillagokat?

– Amikor csak tudom. Ez a látvány varázslatos, én mindig ott fenn ragyognak, ha a világ ellened fordul. Ők sosem bántanak meg senkit, egy szóval sem – meséltem, miközben a tekintetembe fénylett az égitestek csillogása.

– Ezt hogy érted? Azok csak szavak.

– Akik kimondják azokat a bántó szavakat, azoknak talán. De ezeknek súlya van, egyenlő azzal, mintha valaki képébe ütnénk. Lehet, hogy csak szó, de sosem lehet tudni, hogy milyen következménye lehet akár egyetlen kegyetlen szavacskának is. És bizony manapság mindenki könnyen dobálózik ilyesmikkel, holott nekik sem esne valami jól – sóhajtottam egyet, de Zozó nem mondott semmit, csak vizslattuk tovább az égboltot.

– Most már nagyon későre jár – szólalt meg háromnegyed óra múlva, és a levegő is lehűlt – Gyere, most már itt az idő lepihenned, fárasztó időszakon mész most keresztül – karolta át a vállamat, úgy mentünk be vissza a házba, egyenest az emeletre.

– Akkor jó éjszakát – küldtem felé egy hálás mosolyt, majd a szobában rádőltem az ágyra, ami lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, ugyanis kicsit beleállt a fejembe a fájdalom.

Betakarózva fordultam oldalra, amerre az ablak is található volt.

– Jaj, én nekem. Ezért biztosan gyűlölni fognak, nagyon is – suttogtam fájdalmasan magamban, majd a szemhéjam nehezebbé vált, majd hamarosan egy mélyen alvó lány vált belőlem.

– Orsi – keltegetett halkan valaki, de még mindig félálomban voltam, így nem tudtam beazonosítani a hangot – Ébredj fel, lassan kilenc óra.

Ez a valaki helyet foglalt az ágyszélén, majd kezét rám helyezte.

Álmosan ásítottam egyet, miközben óvatosan felültem az ágyon, és magamat egy éber Zozóval találtam szembe.

– Hát te? – kérdeztem kómásan, miközben megdörzsöltem a szemeimet.

– Gondoltuk Patrikkal, hogy ideje felkelned. Ma megint hozzálátunk, hogy visszahozzuk a régi Orsolyát – kacsintott, majd felállt – Na, készülődj, és akkor indulunk – majd magamra hagyott, hogy kényelmesen feltudjak öltözni.

Magamra kaptam egy rózsaszín pólót, és egy fekete sortot, valamit hajamat egy magas lófarokba kötöztem fel. Miután késznek nyilvánítottam magam, lesiettem a lépcsőn.

– Jó reggelt – köszöntem oda a Kempf testvéreknek, kik a  nappaliban vártak.

– Neked is, indulhatunk? – kérdezte Patrik, mire én beleegyezően bólintottam.

A fiúkkal elindultunk sétálni, de ezúttal nem a skateparkba.

Én csak gondolkoztam. Nagyon utálok hazudni, de nincs más választásom. Igen, amnéziám volt, de csak volt. Amint tegnap elvittem a skateparkba, emlékeztem mindenre. Arra, hogy kik állnak mellettem, arra, hogy mitől lett emlékezetkiesésem, mindenre. Viszont azért folytattam, mert így Zozó kedves velem. Tudom, hogy ez nem helyes, de ha azt hinnék, visszatértem, ismét ellök magától.

– Itt vagyunk – jelentette ki Patrik, mikor megálltunk egy meki előtt – Ismerős valami?

– Nem, mi történt itt? – pirultam, hiszen sosem voltam valami jó hazugságban.

– Itt találkoztunk először, amikor... – tartott egy kis szünetet az idősebbik Kempf –, amikor a többieket vártam, míg ők bent voltak.