Szerelem, átkozott gyötrelem (ff. Kempf Zozó) [BEFEJEZETT]

23. rész - Szeretlek

– Kempf Zoltán! Én élve kibelezlek!

– Ennyire nem tetszik? – hangja szomorúan csengett, s az orrát is lógatni kezdte.

Valójában köze nem volt ahhoz, hogy nem tetszene valami. Sőt! Mesébe illő helyre vitt, s azért szóltam így rá, mert biztos vagyok benne, hogy nem csak 100FT-ba kerül itt egy vacsora. Lehet, hogy csak én vagyok így ezzel, de rosszul esik, ha egy fiú pénzt költ rám, főleg akkor, ha sokat.

– Egy szóval se mondtam ilyet, mi több, maga a mennyország! – ámuldoztam, mivel a szeme jóformán le se bírtam venni az étteremről.

– Akkor megnyugodtam – fújt ki egy nagy levegővételt, majd a kezemnél megragadva húzott beljebb az épületbe, s egy különösen szép kettesasztalhoz vezetett – Meglepetés!

Egy szó sem csúszott ki a számból, előbb meg kellett emésztenem a történteket. A terítő egy fehér díszes textil volt, melynek végei csipkébe mentek át. Két terítés volt rajta ezüstös színű ételeszközökkel, illetve egy szív alakú gyertya égett a közepén.

– Ezt nem érdemlem meg – válaszoltam semlegesen, mire megilletődött fejjel vizslatott – Egyszerűen ez annyira szép, hogy ez nem jár nekem, főleg nem azok után, ahogy először bántam veled.

– Orsi, azt hittem ezt már megbeszéltük. Ha valóban nem érdemelted volna ki, meg se hívtalak volna ide randizni, ráadásul ilyen mesés asztalt se foglaltam volna – karolt át jobb kezével, miközben a ballal felemelte az államat.

– Várj, ezt az egészet te rendezted? – mutattam az asztalfoglalásra, miközben a szemem a maximumra tágult ki.

– Igen, de ne szaporítsuk a szót, együnk – simította meg korgó pocakját, majd helyet foglaltunk.

Zozó illedelmesen kihúzta nekem a széket, majd ő is leült velem szembe. A pincér hamar kikérte a rendelésünket, de én maradtam egy sima rántott sajtnál és krumplipürénél, míg a asztalfoglaló fiú két sajtoskarajt választott. Egy hűsítő limonádé társaságában már hozzá is láttunk az ételek elfogyasztásához.

– És mond, mióta tetszem neked? – törtem meg a kínos csendet – Hisz aki utál, az nem hív meg vacsizni.

– Ha már kíváncsi vagy rá, nem is jössz be, csupán ha nincs ló, jó a szamár is – felelte, miközben szemeztük egymást – El ne hidd, csak vicceltem. Őszintén fogalmam sincs, hogy ez mikor következett be, csupán megtörtént, magától.

– Egy pillanatra elhittem – kacagtam fel kínomban –, de eseteben örülök, hogy csak ugrattál.

– Ha és neked mikor váltam érdekessé? Hisz ha gyűlölnél, nem mondtál volna igent a vacsorára – utánozta a stílusomat fülig érő szájjal, mire somolyogva megráztam a fejem.

– Nem tudom. Eleinte tuskónak hittelek, de aztán megváltozott valami, ahogy jobban megismertelek – feleltem, majd hozzá láttam a vaníliás shake-nek, ami a ház ajándéka volt mi számunkra.

– Tudod, a te helyzetet két tényt is bizonyít – szólt, mire kíváncsian és összezavarodva emeltem rá a tekintetem – Ahogy létezik szerelemből ellenség, úgy ellenségből szerelem is.

–Jaj, Norbiról már hallani sem akarok – emeltem fel védekezően a kezemet.

A fantasztikus estebédet kifizettük, vagyis Zozó fizette, mert szigorúan megtiltotta, hogy én fizessek, meg ne is gondoljak rá.

A gyönyörű étterem után elindultunk sétálni, de most kivételesen is semmi szorongás nem volt bennem. Zozó közelsége biztonságot sugárzott, s mikor megfogta a kezem, úgy éreztem, hogy nem történhet semmi rossz. Halványan elmosolyodtam, majd még egy kicsit kisebbítettem  a köztünk levő távolságot.

Az utcasarkon megálltunk, s magával szembe fordított.

– Harmat Orsolya, én ezt a kérdést már nem tudom tovább bennem tartani. Mond, lennél a barátnőm? – hangja komoly volt és határozott, jól tudta, hogy mit kérdezett most tőlem.

Mogyoróbarna íriszeiből csillogott a vágy, hogy igent mondok, s tisztán kilátszott, hogy összetörik, ha az ellenkezőjét válaszolom.

– Igen – böktem ki magabiztosan és érthetően –, már mióta vágyom erre a pillanatra – nevettem el magam, mire látszólag egy nagy kő esett le a szívéről, s egy óriásit lépett elém, amitől ismét csökkent a távolság.

– Valóban? – vigyorgott el önelégülten – Én ezt már azóta szerettem volna megtenni, amióta akarlak – suttogta, majd egy hirtelen mozdulattal ajkait az enyémre tapasztotta.

Meglepődésemre eleinte kicsit megijedtem, de rögtön viszonoztam. A kezeim a nyaka köré fontam, aminek hatására ő a tappancsait pedig a derekamra helyezte, így csak szenvedélyesebbé tettük a varázslatos pillanatunkat.

Norbi óta nem éreztem ilyet egy fiú iránt, de ez még azt is felülmúlta, akárcsak a múltkori smárt. A csók óvatos volt, mégis előtört benne minden elfojtott érzelem, s a szerelem volt benne az első.

Levegőhiány miatt váltunk szét, de épp csak annyira, hogy egymás szemeibe meredjünk. Szeme csillogott, akárcsak az enyém.

– Szeretlek – súgtam, mire a jobb kezem végigsimította enyhén borostás orcáját.

– Én még annál is jobban – mosolyogta el magát, majd lassan ölelésébe vont. Az érzelmes pillanattól elájultam volna, de Zozó erősen tartott.

– De én jobban – beszélt halkan ő is, mire jobban szorítottam magamhoz.

Hihetetlen, hogy hetekkel ezelőtt azon tudtunk volna vitatkozni, hogy utálja jobban a másikat, most meg azon veszekszünk, hogy melyikünk szeret jobban. Eddig ilyesmit csak filmekben meg sorozatokban láttam, de most személyesen élhettem át, hogy harag bizony átváltozhat szerelemmé, mert a két érzelem közt csak egy apró halvány határ húzódik, ami könnyen átpattanhat a másikba.

Az ölelkezésünk után a barátom felajánlotta, hogy hazavisz, így kézen fogva indultunk meg hozzánk.

Minden bizonnyal ha valaki ezek után megkérdi, hogy mi volt életem legszebb napja, biztos a mait mondanám. Akármennyire is szerettem Imit, kedveltem Patrikot, mégis valami láthatatlan kötél Zozóhoz húzott, akit rühelltem, ám most mégis őt szeretem mindennél jobban.

Hát itt is volna a befejező rész, ami nem teljesen az. Azért írtam így, mivel a bónusz rész pont ennél a hazafelé sétálós jelenetnél fog folytatódni. Továbbá bocsi, hogy rövid lett. Nemsokára jelentkezem a következő könyvsorozatommal, addig is Sayonara Kürtöskék ^.^