Szerelem, átkozott gyötrelem (ff. Kempf Zozó) [BEFEJEZETT]

20. rész - Vallomás?

Tíz év. Konrád is tíz évet kapott, amit legnagyobb bánatára nem Norbi cellatársaként tölt le, hanem egyedül, távol a hackerkedéstől.

A helyzetemben ez az, ami megtudott nyugtatni. Ha nem is nagyon, legalább egy piciny nyugalmat tudott adni. Ami viszont a legjobban zavart még mindig, az az, hogy Zozóval visszakerültünk oda, ahonnan indultunk. A feszültség és a balhék világába.

Hazafele battyogtam a rendőrségtől, mikor elhaladtam a skatepark mellett. Rájuk pillantottam. Nevetgélve szurkoltak egymásnak egy trükk beadásához, együtt örültek, ha sikerült, ezt egy ökölpacsival jelezték is. Tökéletesen jól megvoltak, senki nem vitatkozott a másikkal, semmi indulatosság nem volt érzékelhető köztük.

Innen is látszik, hogy amikor ott voltam velük, én jelképeztem a fekete bárányt. Aki nem közéjük való, s csak összeugrassza a többieket. Hisz biztos vagyok benne, hogy amíg fel nem bukkantam az életükben, minden simán ment. Persze úgy értve, hogy nem veszekedtek nagyon.

Hazaérve ledobtam magam a kanapéra, s magamra zúdítottam az összes gondolatomat. Szépen lassan végiggondoltam mindent, a Gyulára való költözés ötletemtől egészen a mai napig. Talán nem vagyok közéjük való, talán sehova sem tartozom. Kész szenvedés az életem.

A nagy töprengésnek az lett az eredménye, hogy a szófán minden ellenkezés ellenére, elnyomott az álom.

Nagyon mélyen mormoltam, szinte semmi sem tudott volna felkelteni reggelig. Ám egy zajnak mégis sikerült, amit csengőhangként tartunk számon. A fejem kómás volt, szemeim karikásak, a hajam kócosan lógott összevissza. A faliórára pillantva kerek éjfélt mutatott a kettő mutató, mire összerezzentem.

Mégis ki lehet az, aki pontban 00:00-kor csengett be hozzám? Az első tippem anyám volt, már ha nem csukták le őt is, drogozás végett, a második pedig egy emberrabló. Viszont a két tippem közül egyik sem talált.

Óvatosan és lassan haladtam a bejárati ajtó felé, majd a kukucskálón kipillantottam, hogy ki az, aki az éjszaka közepén ráfejelt a csengőre. A szemem kitágult, s az állam is a padlót kapiskálta, mikor az ajtó másik oldalán Zozót láttam meg.

Vegyes érzelmek tartottak bulit a fejembe, mikor dühös arckinézettel ajtót nyitottam.

– Te mégis mi a fenét akarsz ilyenkor?! – a méreg nyert az érzelmi csatában, ugyanis eléggé zavart, hogy éjfélkor keresett fel, ráadásul a napközbeni veszekedésünk után.

– Téged, hehe – motyogott, amiből simán kilehetett következtetni, hogy ittas.

– Mi van? – akadtam ki, majd ráakartam csukni az ajtót – További jó éjszakát!

Vagyis csak próbáltam volna, mivel ez a seggfej a lábával kitámasztotta.

– Nem megyek én sehova – dülöngélt.

Rögtön az jutott eszembe, mikor múltkor ugyanilyen állapotban betoppant hozzám. Csak akkor Patrikékkal volt,  most meg teljesen egyedül. A másik, ami a felszínre tört bennem, az apukám halála oka.

– Nézz már magadra, leittad magad a sárgaföldig! – mutogattam rá, mire ő evvel mit sem törődve, a farzsebéből előszedett valami dobozos alkoholt, s kortyolgatni kezdte – Zozó, ne! Te is tudod, hogy mi történt apámmal, kérlek ne kövesd a példáját... – a hangom áttért aggodalmasra, miközben kikaptam a kezéből italát, s messzire elhajítottam.

– Te ne mond meg nekem, hogy mit csináljak! – rivallt rám, ahogy az eldobott söre után tekintett – Most sem tudsz békén hagyni, igaz?!

– Én hagyjalak békén téged? Már meg ne haragudj, de te állítottál be hozzám az éjjel közepén! – mutattam a mögöttem álló épületre, mire leesett neki, hogy valóban ő kezdte a mostani vitát. Már amennyire részegen erre rálehet jönni.

– Akkor is, megkeseríted az életem! – nézett mélyen a szemembe, mire nekem kicsordult pár könnycsepp.

– Távozz! – mutattam a távolba,könnyeimmel küszködve, de nem mozdult – Menjél innen, takarodj! Soha többé nem akarlak látni! És akkor nem rontom tovább a mindennapjaid... – válaszoltam a végét már sírva, majd sarkon fordulva próbáltam ismét bezárni az ajtót.

A csuklómnál fogva visszarántott, így a kezei közt tartott, s nem szabadultam.

– Kotródj már innen! – zokogtam, miközben a mogyoróbarna íriszeibe olvadtam – Gyűlöllek!

– Helyes, mivel én is téged – suttogta, majd gondolkodás nélkül az ajkait az enyémre tapasztotta.

Annyira hirtelenül ért, hogy reflexszerűen hátrálni akartam volna, de a kezei nem engedtek sehova. Nem kellett sok, és visszacsókoltam. A vadul indítottból hamar egy lágy, szenvedélyes csók keletkezett, amit egyikünk sem szakítana félbe, soha.

Éreztem a száján keresztül a sör keserű ízét, de jelen pillanatban ez egyáltalán nem érdekelt.

– Gyűlöllek – suttogtam bele a csókunkba, mire elmosolyodott.

– Én még jobban – felelte, majd folytattuk az érzelmi pillanatunkat a holdfény alatt.

Az a fránya levegőhiány vetett véget mindennek, ahogy eltávolodott ajkaink egymástól, s egymás szemeibe néztünk. Percekig csak egymás íriszeibe meredtünk, s egyikünk sem tudott megszólalni. Végül aztán csak megtört a kínos csend.

– Jó éjt, holnap találkozunk – vigyorgott, majd elhagyta a házam területét.

– Holnap találkozunk? – ismételtem el a mondandóját, kérdéssé vegyítve, ahogy halkan figyeltem a távolodó fiút.

Sokáig csak egy helyben álltam, s emésztettem az imént lezajló eseményeket. Kezemet lassan a számra helyeztem, s lassan körkörös mozdulatokkal dörzsölni kezdtem. Nem tudtam elhinni, hogy azt csináltuk az előbb.

Végül erőt vettem magamon, s visszatértem a házamba, ámde immáron a hálómba mentem, s ott folytattam a félbehagyott szunyálásom. Legalábbis próbáltam, mivel nem tudtam elaludni. Ez az egész felborított mindent.

Reggel ismételten csak csengetésre ébredtem. Összezavarodva nyitottam ajtót, de most nem Zozó állt a küszöbnél.

– Jó reggelt – köszöntem oda két vendégemnek, miután egy nagy ásítást hagyott el a szám –, gyertek csak be.

Beinvitáltam a konyhába Imit és Bettit, majd leültek a pulthoz, azt követően, hogy köszöntek ők is.

– Kértek esetleg egy kávét?

– Persze, de ahogy látom rád is fér egy bögre – kacagott a nyúzott kinézetemen, ahogy nekiláttam a fekete készítésének.

– Mi újság? Annyira fáradtnak tűnsz – vizslatta az arcomat Betti, ahogy elé raktam egy csészével.

– Semmi, csak keveset aludtam az éjjel – válaszoltam, majd belekortyoltam az erőt adómba – Na, és veletek?

– Hát... mink egy kemény bulizáson vagyunk túl – nevetett Imike, ahogy barátnőjére pillantott –, egy helyi diszkóban voltunk a srácokkal, és hát megint valaki többet ivott a kelleténél.

– Tényleg? – kérdeztem vissza egy nagyot nyelve, hisz nem szeretném, ha kiderülne.

– Igen, Zozó – ejtette ki a száján Betti, majd Ii folytatta.

– Egészen részegedésig vedelte a sok sört, majd míg nem figyeltünk, eltűnt a buliból. Esetleg hozzád jött? – a torkomon megakadt egy korty, s köhögve próbáltam enyhíteni a fájdalmat.

– Öhm nem, miből gondolod? – köhögtem még mindig aprókat, ahogy Imit fürkésztem.

– Onnan, hogy a te nevedet hajtogatta egyfolytában – vont vállat, én meg kissé lefagyva ültem előttük.

Megcsókolt. Ezt már nem lehet visszafordítani, de őszintén szólva, nem bántam meg. Hisz amennyire gyűlölöm őt, elsikerült érnie, hogy akarjam is. De mint mindig, az ész érvet a szív  nem ismeri. Mert a szívem szeretett belé, az agyam utálja.