A fura a legenyhébb kifejezés

~ Ezt most elrontottam? ~

Valami nem volt rendben. Túl nagy csönd uralkodott rajtunk. A reggeli boldog hangulatot a szomorú és komor váltotta fel. Christian lehajtott fejjel lépkedett a jeges járdán. Kezünk néha összeért de sosem kulcsolodott össze. Rosszul éreztem magam, lehet kérdezném kellett volna apja felől, hogy minden rendben van-e vagy akar-e róla beszélni.

- Jól érzed magad? - kérdezek rá egy idő után miután odaadtam neki a szendvicsét. A csomagolást babrálva néz rám majd csak egy mosoly telepszik a szájára.

- Akarsz beszélni róla? - fordulok felé a székemmel.

- Nem. Inkább nem.. - csuklik el a hangja. Közelebb megyek hozzá és megfogom a kezét, nem zavar, hogy vannak mások is a teremben. Biztatóan megszorítom a kezét és rámosolyodok. Pár perc múlva becsöngetnek.
Christian életkedve egyik pillanatról a másikra száll el. Nagyon sajnálom, bárcsak tudnám, hogy mégis hogyan tudnék neki segíteni. A folyosón nem foghatjuk egymás kezét és nem ölelhetem csak úgy meg mindenki előtt pedig tudom, hogy arra vágyna a legjobban. Egy olyan ölelésre ami tudatná vele, hogy minden rendben lesz. Ezek a gondolatokat meglepetten fogadom.
Az összes órát szinte végig aludja. Plusz jegyzetet írok neki, hogy ne keljen pótolnia. Igaz az iskola megterhelő főleg akkor ha nem vagy ki pihent és Christian most egyáltalán nem az.
Az első órában a testnevelésről fel is menti magát azzal, hogy nem érzi jól magát ezért csak a kispadról nézi ahogy futjuk a köröket. Néhányszor rám pillant majd újra lehajtja a fejét. Nem hagyhatom, hogy így menjen haza. Kitudja, hogy mi vagy ki fogja otthon várni. Ezen az egészen agyalok a teljes óra alatt.
Nehéz kívülről látni azt a személyt így aki fontos számodra, és igen úgy érzem, hogy Christian igen is fontos lett a számomra ilyen kevés idő elteltével is. Fura érzéseket vált ki belőlem. Néhol perzselő tűzként fut át testemen mikor rámnéz gyönyörű szemeivel, és elmosolyodik. Viszont legtöbbször kiráz a hideg és el fog a szomorúság mikor a mosolyban meglátom, hogy az igazából nem is szívből jövő.

- Mehetünk? - kapom fel a táskám miután felraktam az összes széket a teremben.

- Igen. - mondja majd ki nyitja a főajtót én pedig elsőként lépek ki rajta.

- Chris figyelj én azon gondolkoztam, hogy mi lenne ha nálunk lennél hétfőig. Úgyis péntek van. Hétvége, szóval nem kell tanulni és elmehetnénk valahova vagy akár otthon is maradhatnánk. - fordítom felé a fejem és érdeklődve várom a válaszát.

- Inkább haza megyek. - mondja. Meglep a válasza, azt hittem, hogy szívesen lenne velem.

- Csak azért kérdeztem mert szívesen lettem volna veled és nem kellett volna haza menned apádhoz. - mondom mire egy nagy sóhaj szalad ki a száján.

- Tudod, muszáj haza mennem. Nem tudom, hogy jól van-e lehet megbánta amit tett. Haza kell mennem Connor. - próbálja elkapni a tekintetem.

- És ha eljövök veled, utána jöhetsz hozzánk. - ajánlom lelkesen de mindhiába.

- Connor aranyos vagy tényleg meg köszönöm, hogy ilyen kedves akarsz lenni de haza kell mennem. - mondja kicsit komorabban.

- Oké. Ha ezt akarod. - válaszolom ő pedig csak a kabátja zsebében kezd el matatni míg elő nem vesz egy szál cigarettát és meg is gyújtja.

- Haza megyek. - mondom pár másodperc után ő pedig csak megrántja a vállát és kifújja a füstöt.
Hátat is fordítok neki és azt kívánom, hogy utánam szóljon de nem hallom a hangját még akkor sem mikor már az utcának a sarkán vagyok. Befordulok a mi utcánkba mikor a telefonom rezzen egyet majd még egyet.
Nem nézem meg mert mingyárt otthon vagyok. El sem hiszem, hogy hétvége van. Túl hosszú volt ez a hét.

- Szia anya! - köszönök egy kicsit hangosabban mikor hazaérek és meglátom a kabátját és a cipőjét.

- Szia kincsem! - jön ki elém az előszobába.

- Hogy vagy? Mi volt a suliban? - kérdezi.

- Semmi érdekes. - válaszolom majd levetközőm.

- Nem hívjuk ma át vacsorára Christiant? Biztos szívesebben lenne velünk mint az apukájánál.

- Ebben tévedsz. - mosolyodok el szomorúan.

- Miért? - kérdez vissza.

- Én is kérdeztem, hogy nem-e jön át de azt mondta, hogy inkább az apjával akar lenni. - rántom meg a vállamat és megindulok felfelé.

- Kicsim ne bánkodj ezen! Biztos csak aggódik az apukájáért. - szól utánam.

- Nem bánkodom. - válaszolom és le is törlöm a szemem sarkában lévő legördülni készülő könnycseppet.
Felbattyogok a lépcsőn és bemegyek a szobámba. Mikor belépek elcsodálkozok, hogy meg van vetve az ágy és össze van pakolva. Jaj Christian..
Ledobom a táskám a földre és el is terűlök az ágyon. Gondolataimba burkolozok mígnem eszembe jut, hogy haza felé kaptam egy SMS-t.

A telefonomat kezdem keresni amit az íróasztalomon meg is találok.
Jól gondoltam, hogy még se kellett volna mert amit meglátom, hogy ki írt az ágyra dobom a készüléket.
Mit írjak vissza neki? Egyáltalán mégis mit írt. Francba meg kell néznem hátha baj van..

*Szia. Ne haragudj rám. Apám itthon van és el is mondta, hogy mi volt a baj. Kirugták és új állást kell keresnie. Itt vagy valahol máshol és te is tudod, hogy ez mivel jár. Lehet nem találkozunk többet de az elmúlt napok voltak életem legjobb napjai, mert megismertelek és veled lehetettem. Talán majd még találkozunk..*

Christian csak nem írna ilyet ok nélkül. De ő csak nem megy el. Itt fog maradni hisz most jött csak az iskolába. Nem léphet le csak úgy az apjával. Ugye nem?