A fura a legenyhébb kifejezés

~ Miért hazudtál? ~

Megmasszíroztam a halántékomat és újra ránéztem a képernyőre megbizonyosodva arról, hogy tényleg ő írt vagy csak képzelődtem. Ő írt. De mégis mit?

* Szia. *

Egy egyszerű sziával köszön több mint egy hónap után?
Nem is üzenek vissza neki inkább csak arébb lököm a laptopot.
Kettő másodperc se telik el és megcsörren a telefonom.
Érte nyúlok de mikor meglátom ki az hezitálok, hogy fel-e vegyem.

* - Szia. - köszönök bele a telefonba.
- Szia. - köszön ő is.
- Hol voltál ennyi ideig? - kérdezek rá egyből.
- Ne haragudj, hogy nem írtam, vagy hívtalak. - sajnálkozik.
- Már mindegy. - válaszolom és szipogok egyet. El se hiszem, hogy hallom a hangját de muszáj komolynak maradnom. Nem sírhatom el magam miközben vonalban vagyok vele.
- Milyen Kanada? - érdeklődők és egy zsepkendővel megtörlöm az orromat. Semmit se felel, de hallom, hogy lélegzik. Vonalban van még..
- Christian? - szólítom meg.
- Igen? - kérdez vissza.
- Minden rendben? - kérdezem összehúzva szemöldökömet mintha látná.
- Igen persze, viszont valamit el kell mondanom.. - sóhajt egy nagyot és újra pár másodperc hallgatás.
- Mondd. - sürgetem de ebben a pillanatban meghallom anya hangját lentről.
- Én nem.. - kezdi de félbe szakítom.
- Mennem kell ne haragudj. Majd beszélünk. - mondom és meg se várom, hogy elköszönjön hanem csak kinyomom a hívást.*

Lerakom a telefonom majd egy szabidőnadrágot magamra kapva sietek le anyához.

– Szia. Hogy, hogy itthon vagy? – megyek oda hozzá és magamhoz ölelem.

– Szia kicsim. Azért mert ma jönnek hozzánk. Az egyik alkalmazottam és a fia jönnek vacsorára. Ezért jöttem hamarabb. – mutat a fejével az étkező asztal felé. Kettő nagy táska van rajta.

– Értem az szuper. – vakarom meg a tarkomat.

– Valami baj van? – kérdezi.

– Hát igazából csak annyi, hogy ma beszéltem Christiannal. – válaszolom mire felcsillan a szeme.

– Ez remek! Na és mit mondd, hogy van? Rég nem beszéltetek kisfiam. – mondja mire csak bólintok egyet egy meghúzom a vállam. Furcsa módon anya arca felderűl. Ilyen boldog lenne, hogy szóba jött Chris?

– Jól van. Csak egyszerűen olyan furcsa volt és el is akart valamit mondani csak aztán haza jöttél ezért megszakítottam a hívást. – válaszolom és az asztalhoz megyek és elkezdek kipakolni.

– Majd azért hívd vissza. – jön oda ő is és megsimítja a hátamat.

– Okés. – mosolyodok el.

– Gondoltam főzök egy jó kis spagettit. Azt mindenki szereti, meg neked amúgy is az a kedvenced. – mondja mire bokszolok egyet a levegőbe anya pedig elneveti magát.

Mindent kikapolok ő pedig főzni kezd. Azt mondta, hogy hétre jönnek. Most van hat óra.
Készülődnöm kéne anya már úgyis kész van szóval nem kell több segítség neki.
Fel megyek és átöltözök, felveszem a szemüvegemet amit sikeresen meg is csináltatott nekem anya, már rám fért mert nagyon rosszul látok mióta nem hordom. Egy kék inget veszek fel és egy farmert. Anyán egy egybe ruha díszeleg mikor lemegyek.

– Jól nézel ki. – adok egy puszit az arcára. Megköszöni majd elkezdünk megteríteni.

Miután végeztünk leülök a nappaliba és bekapcsolom a tévét. A telefonomat kezdem el nyomkodni mikor is nem, jön egy üzenetem Christiantől.

*- Ráérsz beszélni? - írta mire csak kérdőn írtam vissza neki.
- Miért? Egyébként nem, mert hamarosan jönnek hozzánk és segítenem kell anyának.
- Pont erről kéne beszélnünk.
- Hogy mi? - írok vissza hitetlenkedve.*
Testem felforrósodik és a szívem a kelleténél sokkal gyorsabban ver.

Ijedtemben ugrok egy aprót mikor meghallom a csengőt. Le se rakom a telefonom hanem az ajtóhoz sietek és megvárom anyát ő pedig kinyitja az ajtót.
Elfog a rosszul lét mikor meglátom Őt. Kapucnija alól elő kandikálnak a sötétbarna tincsei, befestette a haját. Bundásabb farmerkabát van rajta és egy hasonló ing mint rajtam. Annyira jól néz ki még most is. Szemébe nézek ő pedig csak végig mér és megakad a szeme rajtam. Istenem a szemüvegem.. El sem hiszem, hogy itt áll előttem. Telefonja neki is a kezébe van, hogy nem jöttem rá erre az egészre?

– Sziasztok gyertek be. – tessékeli be anya őket én pedig csak hátrálok egy kicsit míg levetkőznek és meg sem tudok szólalni.

– Anya te tudtad? – fordulok felé gombóccal a torkomban.

– Ne haragudj kicsim. – mondja mire csak egy szomorú mosolyt húzok az ajkaimra és elindulok az emeletre.

– Connor várj! – jön utánam, sűrű bocsánat kérésekbe de nem is fordulok hátra.

– Miért nem szóltál, hogy itt maradt a városban. Főképp arról, hogy az apja neked dolgozik? – kérdezem a sírás határán állva miután megragadta a kezem a szobám ajtaja előtt.

– Nem akartam, hogy újra megtörténjen.. – próbál kedves lenni és lecsúsztatja a kezét az enyémre.

– Tudom mit csinálok. El kellett volna mondanod.. – fordítom el a fejem.

– Nem jövök le enni. Majd szólj ha elmentek. Addig hagyj békén. – mondom mire megszeppen és az ő szeme is meg telik könnyel. Elengedi a kezem majd a fürdöbe megy.
Pár másodperc múlva vissza is jön.

– Ne haragudj drágám. – simítja meg a kezem de én nem foglalkozok vele. Megvárom míg leér és bemegyek a szobámba majd becsapom magam után az ajtót.

Vajon azért nem írt mert nem akart látni. Vagy talált egy sokkal jobbat nálam? Szörnyű ezekbe belegondolni és nem is akarok...