𝐏𝐚𝐢𝐧𝐭 𝐘𝐨𝐮𝐫 𝐒𝐨𝐮𝐥 | Wei WuXian x Lan WangJi → TheUntamed / szünetel

1. A múlt szava 🌑

Szerelmese lenni valaminek átok, egy gyönyörű tüskékkel borított árok, melybe sorra zuhannak bele a halandó lelkek. Naivitás, végtelen könnyáztatta haláltáncot járó virág, valami olyan, ami senkinek sem ad kegyelmet, vagy oltalmat. Egy bíró, ki bíráskodik élő, s holt felett. Ő az, aki mindent és mindenkit irányít, e fájdalommal teli világba, hol mindenki szerelmese valakinek, ő az egyedüli, aki évszázadok óta zarándokol, párját mégsem leli.
🌼

- Kit ábrázol ez a festmény? - kérdezte Xiao Zhan felhúzott szemöldökkel, egy régi kopott festménnyel állt szemben, ismerős volt számára az a semmitmondó arc, amely visszanézett rá, akárhonnan nézte, mintha a lelkébe hatolt volna. Mintha minden szögből csak őt fürkészné a portré, olyan érzése volt.

- Lan Wangji-t - válaszolt neki - ő a Lan Dinasztia harmadik hercege, az erény megtestesítője a Kínai mitológiában is. Egy Wei Wuxian nevű, akkoriban híres festő vitte vászonra az arcát, végül ez került ki a palotába. Bár milyen kár... hogy nem sokkal ezután halállal kellett lakolnia - Nézett végig a képen a Xiao Zhan mellett álló férfi, aki mintha a kiköpött mása lenne a festményen látható férfinek. Vagyis Xiao Zhan ezt gondolta, ahogyan nézte a férfit, pontosan azt az elkeseredett, arcot látta, amit a falon felfüggesztett festmény is mutatott számára.

- Miért? - kérdezte ezután - miért kellett meghalnia? Talán az akkori emberek nem értékelték a festményét? - Kérdezett ismét a fiatal művész, kíváncsi volt, vajon mi lehetett az oka annak, hogy egy ilyen tehetséges embert, mint ő, meggyilkoltak. Való igaz, a történelemben rengeteg ilyen esetről volt szó, a múltbéli emberek nem kegyelmeztek. Nőt, férfit, gyermeket is kivégeztek, még ha az nem is tett semmi rosszat. Véreskezű történelem volt az övék.

- Beleszeretett, a hercegbe - válaszolt, s ezúttal levette a tekintetét a falról, majd Xiao Zhan-ra vezette a szemeit - ezért meglakolt. S milyen kár... hogy senki sem ismerheti kettejük történetét, hiszen ki az, aki egy ilyen véres, tragikus sorsról akarna hallani? - Kérdezte a férfi, az arca teljes bánatba volt burkolva, külső szemlélőként, ez teljesen úgy tűnhetett, mintha ezer éve arra várna, hogy megoszthassa ezeket valakivel, mintha várna valakire, aki meghallgatja őt, mégis csak egy ember vette őt észre, hiszen mások számára láthatatlan volt.

- Engem érdekelne... - mosolyodott el Xiao Zhan, majd a férfi névtáblájára vezette a szemeit - Wang Yibo - mondta ki a nevét - elmesélnéd ezt a tragikus történetet? - billentette oldalra a fejét a kérdése közben, őszintén érdeklődött, vajon milyen az a sors lehet az, ami egy korunkbeli embert is ennyire megérintett, hogy ilyen szomorú arccal beszél mindezekről.

- Add a kezed - nyújtotta felé a tenyerét a másik férfi - megmutatom neked... milyen szőrnyű világ is volt akkor - a fiatalabb nem értette, miről beszél, de vetett egy pillantást a kezére, majd pillanatnyi habozás után, ráhelyezte a tenyerét a másikéra - végre visszataláltál... Wei Wuxian - hallotta ezt még utoljára, majd mintha megfosztották volna a levegőjétől, a világ sötétbe burkolódzott előtte, s lehunyta a pilláit. S így történt az, hogy Xiao Zhan, mint a kámfor tűnt el, az ismeretlen mesélővel együtt, akit rajta kívül senki sem láthatott, hogy emlékezhessen arra, mit a lelki társa oly sokáig egyedül hordozott a lelke legmélyén, hogy láthassa, átélhesse, azt a fájdalmas múltat ismét, emlékezzen kettejük fájdalmas történetére, hogy átvehesse a terhet, amit Wang Yibo egyedül hordozott mindeddig.

.

- Úrfi! Jól van? - keltegette a hirtelen az elájult festőt a palota bejáratánál levő egyik művész, aki szintén azért jött ide, hogy portrét festhessen a harmadik Lan herceg születésnapjára - Őrség! Ez az úr elájult!

- Ah... - fogta meg hirtelen a fejét a földön fekvő Xiao Zhan, a fájó pontot próbálta tapogatni, ami az esés közepette alakulhatott ki. A pilláit próbálta nyitogatni, s mikor meglátta az éppen felé hajoló hosszú hajú férfit, lelógó fehér ruhát viselve, lehetetlenül fehér bőrrel megáldva, őszintén azt hitte, hogy meghalt, így inkább leszorította a szemeit, majd újra megpróbálkozott felnyitni őket, ezt eljátszotta egy párszor, bár a tény nem változott, s mindig ugyanaz tárult a szeme elé - hol vagyok? - tette inkább fel ezt a kérdést. Zavaros kíváncsiságát akarta enyhíteni.