Xiao Zhan egy feltörekvő művész, aki egy kiállításon meglát egy számára gyönyörű festményt, amiről Wang Yibo kezd el mesélni neki. Kiderül az, hogy kit ábrázol a portré, és ki volt az alkotója. Aztán egyik pillanatról a másikra, Xiao Zhan a múltba k...
Vannak dolgok, amiket a sors előre megidéz az ember számára, ezek ellen semmit nem lehet tenni, ha valakiket egymásnak teremtettek, azok egymáséi lesznek, ha valakiknek szőrnyű múltat ajándékoztak, az mindig be fog következni, nem számít hányszor próbálják azt megakadályozni, elkerülnek dolgokat... csak azt nem tudják, hogy ez mind felesleges. Jönnek majd újabb, és újabb akadályok, melyeket már képtelenek lesznek leküzdeni, és a végkifejlet ugyanaz ... tövis. 🌼
Lan Wangji mindössze egy fehér, vékony anyagban állt meg kint a folyosón, még csak cipőt sem húzott. A hófehér fedetlen lábaival érintette csak a hideg talajt, s így hallgatta végig, ahogy hű szolgálója kihirdeti az előző szavait, melyek az ő szájából még szigorúbbnak hangzottak. Rideg szemeivel figyelte tehát az éppen megforduló fekete ruhát viselő megdöbbent férfit. Valójában úgy érezte, ha most nem teszi ezt, elmenekül. Nem tudta miért érezte ezt, de a napokban levő furcsa álmait, s ezt a mait is, hozzá kötötte. Úgy érezte, hogy ez a festő lesz neki a válasz mindenre. Ő lesz az a férfi, akit az élete kulcsának nevezhet.
S nem is állt olyan messze a megfejtéstől, nem Jiang klánvezér volt az egyetlen ok, ami miatt Wei Wuxian elhagyta a herceg szobáját még kora reggel. Egy pillanatra megijedt... ő nem fél a haláltól, mégis... ha igaz ez az egész, hogy ő a jövőből került ide, s valóban Wei Wuxianként él most, akkor őt valóban szenvedéssel teli halál fogja érni. És ennek igazát mi sem bizonyítja jobban, minthogy máris vonzódást érez a harmadik herceg iránt, mindössze ennyi idő után. Mintha különböző pólusú mágnesként vonzanák egymást. És most, Lan Wangji valóban kiválasztotta őt palota festőnek, azzal a műjével, ami pontosan úgy fest, mint a kiállításon látott. Pedig még emlékezett is rá, próbálta minél különbözőbbé tenni, de végül ugyanaz lett a végeredmény. A sorsa üldözte őt. Itt tudatosult benne, hogy ő tényleg meg fog halni. Ekkor pánikroham szerű rángások törtek rá, majdnem olyanok mint a tegnapiak, de ezek annál kicsivel durvábbak voltak, mintha a sokkhatástól a jövőből átkerült lélek kiakarna lökődni ebből a múltbéli testből. S ez meg is történt. Wuxian előtt elsötétült a kép.
Mikor ismét felnyitotta a látóit, egy hófehér kanapén találta magát, egy hófehér szobába, melyen az egyetlen más színt a falon lógó festmény adta, ami teljesen ugyanaz volt amit ő festett. Megint megtörtént, megint nem tudja hol van, olyan érzése volt, mintha valami rossz fantasy filmbe került volna főszereplőnek akaratán kívül. Ő csak egy nyugodt életet akart, semmi mást. Sajnos a sors könyvében egészen más fejezet volt az övé.
- Felkeltél hát - szólalt meg egy ismerős hang a háta mögül közel a füléhez. Még a hideg leheletét is érezte a tarkóján végigfutni, olyan tél érzete lett tőle, mintha egy hideg szellő érintené a bőrét egy erősen havazó napon - Wei Wuxian.
- Szóval még mindig itt vagyok - konstatálta, mikor meghallotta, hogy még mindig nem Xiao Zhanként szólítják.
- Xiao Zhan, Wei Wuxian - mondta ki a gondolatait, mintha csak olvasott volna a festő gondolataiban, aki döbbenetében előre lépett egyet, majd hátra pillantott a hozzá beszélő férfire.
Gondolta, ugyanazzal a szempárral találkozott össze a sajátja, akivel a kiállításon is. Megannyi kérdést akart így hirtelen idézni felé, kezdve azzal, hogy miért néz ki pontosan ugyanúgy, mint a harmadik herceg, miért fejti ki rá a látványa ugyanazt a melankolikus hatást, mint az a múltbéli férfi. Hogyan került ő a múltba, valóban a múlt-e ez egyáltalán, vagy csak annyira felülkerekedett rajta az álmatlanság, hogy beképzelte az egészet, s a mostanit is egyaránt. Tényleg borzasztóan sok megválaszolatlan kérdés fordult meg a fejében, de kérdezni mégsem tudott. Mintha elvették volna a beszédtől való jogát, nem tudta szólásra nyitni az ajkait.
- Biztosan össze vagy zavarodva - lépett közelebb Wang Yibo a festőhöz, egyik kezét lassan megemelte, majd a dermedt férfi arcára vezette. Még mindig olyan gyönyörűnek találta, mint az évszázadokkal ezelőtti szerelmét - valójában - kezdett bele, majd aranysárga szemeivel Wuxian szempárjába nézett - én vagyok az, a Lan dinasztia harmadik hercege... de nem az a herceg, akit te már ismersz. Én teljesen más vagyok, egy másik időből, egy szőrnyű múlttal, amivel ő még nem rendelkezik - szorította meg ekkor az ujjaival Xiao Zhan arccélét - s a változásért cserébe - beszélt monotonul, mégis érződött a hangjában a megannyi megélt szenvedés általi hanglejtés - feláldoztalak téged. Egy szebb jövőért, mindnyájunknak.
- Ezt meg - szólalt meg, mikor már kibírta nyitni az ajkait - mégis hogyan kellene értelmeznem? Mi ez az egész? Hol voltam eddig? Hol vagyok most? És mi van kívül? Mi történt a világgal, amiben eddig éltem? - kezdett eszeveszett összecsapott kérdezősködésbe, maga sem tudta mit beszél, annyira össze volt zavarodva. De ki ne lenne? Ő is csak egy átlagos ember, átlagos élettel és gyermekkorral. Semmi természetfeletti. Vagyis eddig így gondolta.
- Nem kell megértened - simogatta meg Wang Yibo, Xiao Zhan fejét - az egyetlen dolog, amit tenned kell, hogy megóvód az életed. Bizonyára már rájöttél, elég sok időt töltöttél ott - Xiao Zhan nem teljesen értette a másik szavait, mintha direkt ködösítene, úgy hangzott, mintha rejtvényekben beszélne, mintha nem akarna mindent elmondani, és mérhetetlenül feldühítette, ő nem valami gyermek, aki nem ért a szép szóból, igenis meglehet neki magyarázni a dolgokat úgy, hogy megértse. Nem értette miért kezeli úgy Wang Yibo az egészet, mintha annyira bonyolult lenne, hogy ne tudná felfogni. Bár később talán azt kívánta, bár maradt volna gyermeteg lelke, megkímélte volna magát a rá váró tehertől, amit a másik már oly régóta a hátán hord. De magának köszönheti... ő kérte, ő akarta azokat az emlékeket visszakapni.
- Ne kertelj! - vágott a szavaiba - mégis miféle segítséget vársz tőlem, ha azt sem tudom pontosan, hogy mit kell tennem? Egyáltalán miért pont belőlem csináltál bábot? Nem lett volna jó akárki? - förmedt rá, s azonnal ellépett onnan, és elütötte a kezét az arcától. Ettől a tettétől őrült mód összeszorult a szíve, nem értette miért fájt neki ennyire az, hogy ellökte a másikat.
- Netán inkább mutassam meg? - húzta fel a szemöldökét ez a másik Wangji. A külsőségeken kívül is volt különbség a kettő közt, s ezt Xiao Zhan is látta, az itteni, a jelenben élő, sokkalta ridegebbnek látszott a múltbélinél. Vajon milyen szőrnyű dolgon kellett keresztülmennie, amiért ilyenné vállt? Mi ennek a kirakósnak a hiányzó darabja, amiről ő semmit sem tud? - Nem válaszolsz - jegyezte meg - hát legyen... megmutatom neked azt, amit bármi áron el kell kerülnöd. Az okot, amiért odaküldtelek téged, s miután ezt láttad, téged is utolér majd ez a végzetes bánat, melyet e bűnös szerelem szült. És azt is megérted majd, hogy nem lett volna jó akárki, hiszen az egyetlen akire Lan Wangjinak szüksége van - beszélt itt magáról, s a múltbéli énjéről is - az te vagy, Wei Wuxian.
- Wang Yibo! - mondott volna még valamit Wei Wuxian, s kezeit direkt hátra helyezte, nehogy ismét a múltba küldhesse, de hiába, hiszen nem is ezt akarta tenni, amit legelőször. Mindössze a fájó emlékeit akarta átadni neki, aminek egészen más módja volt. Ajkak érintkezésén keresztül működött ez a folyamat, mely szerelmet teremtett, miközben érzéseket pusztított. Kegyetlen...
•••••••
Heyho, íme az egyik szerintem bonyolultabb fejezet. Azért valamennyire érthetően fogalmaztam, vagy teljes homály? Ha valaki nem ért valamit, azt jelezze, és igyekszek majd elmagyarázni ❤🌕🌑
2020.01.04
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
