Xiao Zhan egy feltörekvő művész, aki egy kiállításon meglát egy számára gyönyörű festményt, amiről Wang Yibo kezd el mesélni neki. Kiderül az, hogy kit ábrázol a portré, és ki volt az alkotója. Aztán egyik pillanatról a másikra, Xiao Zhan a múltba k...
Mert az ő szíve olyan volt, akár csak egy öreg óra, melyen egykoron megállt az idő, s nem harangozott tovább az éjszakában. Most mégis, mintha a kerekek közé beragadt szög kimozdult volna, s évek múltán, hirtelen ismét éjfélt kongatott. 🌼
Ahogy Lan Wangji körültekintett a szemeivel az őt éppen festő nemes származású férfiakon, nem érzett semmit, viszont akárhányszor összetalálkozott a tekintete azzal a titokzatos fekete ruhás férfivel, akinek ajkait folyamatos pimasz mosoly díszítette miközben munkálkodott, a mellkasa összeszorult. Nem tudta ez mitől lehet, de nem volt képes többé levenni róla a szemeit, legalább olyannyira mámoros hatással volt rá Wei Wuxian, mint amilyen ő is volt a másik számára.
Úgy tűnt, minthogyha már évek óta ismernék egymást, olyan volt ez, mintha egy láthatatlan vörös fonál fűzné őket egybe, az tartaná őket fogságban, hogy csak egymásra figyelhessenek. De akármennyire próbálták feleleveníteni, vajon honnan lehet a másik felük ilyen ismeretlenül is ismerős, a belsőjükben érzett szorító fájdalmon kívül semmit nem sikerült érzékelniük. Tudták, ez nem véletlen... mintha a sors játszadozna velük, bábként rángatná őket azzal a bizonyos laza kötéllel, ugyanabba a csapdába belecsalva őket mint egykoron. Hiszen az érzés, ami bimbózni kezdett a szívük legmélyén, tiltott, s soha sem szabadna rózsává érnie. Hiszen ha ez mégis megtörténne, azonnal a mélybe hullanának a szirmaik, csak a rusnya, ocsmány, száraz tüskékkel borított szárakat hagyva maguk után, s ezek a maradványok lennének utolsó megmaradt hamvaik gyilkos fegyverei.
- Helyezzétek le az ecseteiteket - szólalt meg az ajtón belépő férfi, aki a koronaherceg címet viselhette. Megjelenése nagyon hasonlított Lan Wangjihoz, ugyanolyan hosszú, fekete fürtökkel volt megáldva, mindössze díszesebb ékszerek csillogtak meg a hajába, s sokkal több részlet is mutatkozott meg a rajta lévő ruhán - és most tegyétek le egymás mellé a festményeiteket hogy Wangji kiválaszthassa a neki tetszőt - mosolyodott el a mondata után, majd a művészek felé fordult, akik azonnal meghajoltak előtte.
- Zewu-Jun! - szólalt is meg a fejhajtás után a Nie Huaisang mellett ülő férfi - ajándékot hoztam önnek - beszélt zavartan a fiú, s egy kisebb kalitkát nyújtott át a magasabb férfinek, melyben egy aranyszívű madár pihent - mélyen tisztelem önt... És! Nem tudtam megállni, hogy ne kedveskedjek önnek valamivel. Kérem fogadja el.
- Milyen udvarias - mosolyodott el Lan Xichen ekkor, majd két kézzel nyúlva az ajándékért, elfogadta azt tőle - Meng Yao, igaz? - kérdezte meg a nevéről őt, aki erre helyeselve kezdett bólogatni. Valójában ennek a fiúnak, a harmadik herceg születésnapja csak egy indok volt, csak lehetőséget szeretett volna arra, hogy láthassa a koronaherceget, akit egész életében csodált. Mindent képes lett volna elkövetni azért, hogy legalább egy picit felfigyeljen rá, így mikor meghallotta, s tudatosította magában, hogy maga Lan Xichen ismeri az ő nevét, az arca rózsákba borult. Kivörösödött az egész, s ezt bizony a herceg is észrevette. Emiatt pedig felfigyelt rá.
- Na - bökte oldalba Nie Huaisang Wei Wuxiant - hogy sikerült? - kérdezősködött, s oda is hajolt a papírja fölé, hogy láthassa a munkáját. Mikor azt meglátta elámult, sohasem látott még ehhez hasonlót, azon kezdett gondolkodni, hogy vajon hol tanulhatta ezt a stílust Wei úrfi - wáó - tátotta végül el a száját csak. Őszintén nem tudott rá felelni, csak ámulni a csodálattól, hiszen a művére valóban nem voltak helyes szavak, nem lehetett volna megfogalmazni, hogy mi az ami olyan gyönyörűvé teszi a képet... bár Wei Wuxian tudta. Az ő gondolatai legmélyén, az oka egyszerű volt annak, amiért ilyen kisugárzása volt az alkotásnak, ez az ok pedig az azon levő személy. Lan Wangji, aki már éppen szemlélte a róla készült képeket. Már majdnem Wuxian festményénél járt, igaz hogy ő azt a saját kezében tartotta, míg mindenki más lehelyezte. De neki esze ágában nem volt egy szó nélkül csak lerakni - hé... rakd oda te is - szólt ismét Nie Huaisang.
- Én ugyan nem - felelt válaszul Wei Wuxian, egy makacs vigyor kísérte szavait, s tekintete már a mellette levő festményt tanulmányozó harmadik hercegen járt. Közelről még több részletet szemlélhetett meg rajta, s elkapta egy bizonyos érzés őt. Talán máris beleesett abba a csapdába amibe a múltban is... pedig nem véletlen jár itt ismét. Változtatnia kellene, hogy ne legyen ilyen keserű végzete, de mi van akkor, ha ő ezt nem tudja? Az is lehet, hogy valójában tényleg csak azért van itt, hogy emlékezzen, arra a valakire, akinek ő a legfontosabb kincse, s tudnia kéne azt, hogy neki is az a másik személy a világon a legtöbbet érő virágszirom.
Mikor Lan Wangji odalépett Wei Wuxian elé, a szokottnál is közelebb hozzá, úgy mintha kis zavar sem övezné őt a látványától, először csak nézték egymást. Kívülről úgy festett, mintha egymással vívnának farkasszemet, pedig valójában ez sokkal több volt annál. Talán ezzel a rövidke szemkontaktussal adták tudtára a másiknak a vonzódásukat. Ízlelgették a másikat, közelebbről megnézték maguknak egymást, hiszen tudták, ennél közelebb úgysem kerülhetnek.
- Lássam - törte meg végül a csendet a herceg. A hangja hidegrázással töltötte el a fiatal művészt, s lassan kicsúszott a lap az ujjai fogságából, s a földre zuhant. Ez a hangszín megannyi fájdalmat keltett benne, de mégis a boldogság, és hiányérzet apró szikrája is jelen volt ebben az érzelmi kilengésben.
- Elnézést - szólt hirtelen, s hajolt volna le a lapért, de a másik sokkalta gyorsabban reagált, s hamarabb lenyúlt érte. Már a kezében tartotta Wei Wuxian festményét, akinek a szíve ennél a pillanatnál hevesen kezdett dobogni. Nem tudta volna megmondani az indokot miért, de olyan gyorsan és hirtelen tört rá ez az egész, hogy egy kicsit meg is szédült. Jiang Cheng ugrott mögé, s tartotta meg őt. Ekkor olyan érzése volt, ilyen már történt egyszer.
- Wei Wuxian! - ordított fel a bátyja, mikor ő teljesen elernyedt a kezei közt, s a szemeit is lezárta, csak úgy a semmiből lett rosszul, s ájult el. Talán nem tudta elviselni a túlzottan erősen ingázó érzelmeit, amit Lan Wangji váltott ki belőle. De ez nem csak rá volt igaz, hiszen benne is pontosan azok az érzelmek mentek keresztül, amik Wei Wuxianon. Neki is fájt a szíve... s elveszett a lelkéből egy aprócska darab, vagy inkább visszatalált.
Mert nekik kettejüknek egy elveszett múltuk van, s ezt kapják ők vissza darabokként, de közben folyamatosan veszítenek el valamit, a jelenlegi önmagukból. Először Wei Wuxiannal történt ez meg, elveszített egy egész életet, melyet Xiao Zhanként felépített, s még csak azt sem tudhatta, visszakapja-e valaha, de kapott egy új lehetőséget, Wei Wuxianként, hogy megváltoztasson egy szörnyűséget, s visszaszerezhessen valami számára fontosat. Lan Wangji pedig akkor veszített el valamit, mikor az első pillantását vetette a művészre, a maga köré felépített falakat. Mintha Wei Wuxian egy tüzes nyílvesszővel pusztította volna el az egészet... S a festmény amit róla készített, az utolsó téglákat is porrá zúzta volna abból a falból. Így végül nem maradt semmije.
••••
Halika 👋🐌 Megérkeztem a következő résszel. Remélem tetszett nektek, ha igen azt kérlek jelezzétek ❤ Jaaa és Boldog újévet mindenkinek 💕
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
