Xiao Zhan egy feltörekvő művész, aki egy kiállításon meglát egy számára gyönyörű festményt, amiről Wang Yibo kezd el mesélni neki. Kiderül az, hogy kit ábrázol a portré, és ki volt az alkotója. Aztán egyik pillanatról a másikra, Xiao Zhan a múltba k...
Szilánkostól szúródik belé a tény, hogy milyen ismerősek a tettei, minden egyes ecsetvonása után, ahogy annak a férfinek ad életet a papíron. 🌼
Wei Wuxian szemei előtt leperegtek azok az aprócska emlékfoszlányok, amelyek még a kiállításról maradtak meg neki. Eszébe jutott, hogy az a férfi, aki ott állt teljesen ugyanolyan bús arccal volt megáldva, mint ez a hosszú hajú makulátlan angyalszerű teremtmény. Biztos volt abban, hogy az a valaki repítette vissza az időben. Már ha ez lehetséges egyáltalán, egy része még mindig azt hitte, biztosan csak álmodik, és ez nem is furcsa, ki tudná ezt a helyzetet csak úgy pillanatok alatt elfogadni? Valaki bele tudna ebbe rögvest törődni? Mindenki aki ilyen helyzetbe kerülne, talán azt vélné, bizonyára csak egy álomba csöppent, s egy lélegzetvételre attól, hogy visszatérjen a valóságba, s felnyissa a szemeit, fel ébredjen. De ez a helyzet más volt, hiszen Wei Wuxian az igaz, és valós világban volt, mindössze más időben, és térben. Ennyi volt a különbség. Visszakerült ide, hogy beteljesítsen valamit, amit egykoron nem tudott, de ezzel ő még nem volt tisztában, hiszen azt sem tudta, hogy már járt itt valaha.
- Elkalandoztál... - bökte oldalba Nie Huaisang - Tán belebolondultál az úrfi bájába? - Húzta fel csalafintán a szemöldökeit, egy idegennek úgy tűnhetett volna, most épp bolondot űz belőle, de Wei Wuxian tudta, hogy ez de nem így van, mindössze Nie Huaisang ilyen szellemmel van megáldva. Érdekes személyisége volt, az már biztos, ezt a körülötte lévők sem gondolták másképp.
- Talán igen - válaszolt vissza így - nem hétköznapi ez a férfi... - mondta ki az őszintét - később is sokan emlékezni fognak rá - vigyorodott el, s már el is indult az egyik párna felé, amiről pont szemből láthatta a nemes származású férfit.
- Később? - nevette el magát Huaisang miközben ledobta magát a Wuxian mellett heverő ülőhelyre - miért lenne olyan jelentőségteljes a jövőnek egy harmadikként született herceg? Még ha a koronahercegre mondanád ezt, akkor megérteném, hiszen csak ő a következő uralkodó... de ő csak egy herceg. Az is csoda, ha később engedik őt a palotában élni... ismered a történelmet, a hercegek viszonya, csak gyermekkorban családi. Ez az átka a királyi családoknak. Valakiből császár válik, a többiek pedig elveszítik a hatalmukat, merényleteket követnek el ellenük, mert félnek az épp trónon levők, hogy egyszer megdöntik a hatalmuk - mesélte teljesen komoly kifejezéssel az arcán. Wei Wuxian el sem tudta képzelni miről van szó, milyen múltról beszélhet az új barátja, ő idáig is alig ismerte a történelmet. Belegondolni, hogy az itt élők mennyivel korábbra látnak vissza, lehetetlen.
- Vele nem így lesz - válaszolt magabiztosan, hiszen nem hallott a kiállításon levő férfitől olyat, hogy a Lan dinasztia harmadik hercege Lan származású merénylő miatt meghalna, ilyenről biztosan nem volt szó. Viszont ahogy ezen a halál dolgon elmerengett, eszébe jutott az a bizonyos dolog, a festőnek a halála, amit egy véreskezű szerelem szült - vagy ... - dadogott bele hirtelen - nem is tudom - nézett rá hirtelen a mozdulatlanul ülő Lanra. Nagyot nyelt, mikor látta, hogy az a szemeivel még mindig őt pásztázta. Hát így csábította volna el annak idején ezt a híres festőt, akinek jelenleg ő a testében pihen? Való igaz, egy pillantása ledermeszti az embert, s ölni képes, a szívet.
- Mivel minden nevesebb festő egybegyűlt ezen királyi ünnepen, melyen a harmadik herceg, Lan Wangji számára festhetnek ajándékba portrét, a szobát ezennel lezárom, s el is kezdhetnek dolgozni - szólt közbe az egyik őr, ezzel megállítva Wei Wuxian gondolatfoszlányait, ránézett a kissé sárgás előtte heverő lapdarabra, a a kis táblára, melyre ráhelyezte a lapot, majd törökülésbe helyezkedett, s az ölébe húzta a fadarabot. Elővette a festékkészletét, s kiszórta a különféle ecseteit maga mellé. Úgy gondolta... ha már itt van, bizonyítani fog. Bizonyítani a múlt embereinek, a jövő művészetéről, s persze el akarta kápráztatni az éppen felnőttkorba lépő herceget, aki szemeivel még mindig csak őt figyelte. S talán ő ennek örült is, valahol mélyen belül.
Majd megkezdte, akárhányszor ecsetet fogott a kezébe, egy idilli álomvilágba került, elmerült egy felhőkkel körülvett vízesésben, s minél több vonalat hagyott hátra maga után a papíron, annál mélyebbre merült ott. Az sem érdekelhette, ha a lélegzete fogyóban van, megállás nélkül dolgozott a keze, lassan az arcára is került a koromfekete festékből, ahogy aprólékosan dolgozta ki a művét. Pontosan másolta le a látottakat, a modellét még alakítania sem kellett, hogy elérje a tökéletességet, hiszen Lan Wangji maga volt a tökéletesség. Ámulatba is ejtette a fiatal művészt, a szemei hol a papíron, hol a férfin időztek. Ahogy elkezdte felvinni a színeket is az alkotására, úgy nézte egyre hosszabb, és hosszabb időkig a férfit, minden árnyalatot pontosan akart eltalálni, talán élete művének gondolhatta a mostani alkotását, amely valóban káprázatos volt. Egy olyan festői stílussal csinálta mindezt, amelyet ebben a korban még nem ismertek... s ezt a stílust, valóban Wei Wuxian hozta köztudatba, és pontosan ezen a napon, amikor is ő felébredt ebben a testben, hogy megismerhesse ezt a múltat. Az ő valódi múltját, mely egy korábbi valója, egy korábbi élete, s most újra élheti, hogy felelevenítse elveszett emlékeit. S milyen kétségbeesett lehet az, aki átküldte őt a kapun, hogy emlékezhessen. Az a személy, már régóta róhatta egyedül az utakat, a másik fele után kutatva... most végre újra egymásra találhatnak.
- Ámulatba ejtő... - suttogta magának, miközben az utolsó ecsetvonást tette meg, majd kissé zihálva helyezte le a kezében fogott dolgot maga mellé a földre. A festményére nézett, majd elmosolyodott. Erre a modellt álló férfi kissé megdöbbent, egész idő alatt őt nézte, fürkészte, különösnek találta már az első pillanattól kezdve. Olyan ismeretlen, de ismerős aurája volt neki, de ez a mosoly, amit azután ejtett hogy befejezte a művét, ami tudta, őt ábrázolja, megdobogtatta a szívét, s ezt nem tudta hova tenni. Lan Wangji szíve tehát megindult egy idegen festő férfi által, nem tudva annak a koráról, személyéről, sem a származásáról semmit. Mégis dobogott a szíve, dobogásnak indult, pedig hosszú ideje azt hitte, mivel ez egyszer megállt valaki miatt, senki soha többé nem indíthatja be ennek megdermedt kattogó óráját.
•••
Halika 🐌👋 Itt is lennék a harmadik fejezettel, be kell valljam, nagyon élvezem ennek a könyvnek az írását, teljesen elmerülök a sorok közt. Remélem nektek is tetszik, annak ellenére hogy eltér az eddigi munkáimtól. Köszönöm hogy elolvastátok, a véleményeket örömmel fogadom.❤
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
