Xiao Zhan egy feltörekvő művész, aki egy kiállításon meglát egy számára gyönyörű festményt, amiről Wang Yibo kezd el mesélni neki. Kiderül az, hogy kit ábrázol a portré, és ki volt az alkotója. Aztán egyik pillanatról a másikra, Xiao Zhan a múltba k...
Akkor és ott ő olyat érzett, mintha egy ketrecbe zárt ember lenne, akit kívülről figyel egy a még vadabbnál is vadabb oroszlán, aki csak arra vár, hogy mikor támadhat. Kipécézte magának, hamarabb mint azt bármelyikük is észrevette volna. Megvoltak a szerepek... 🌼
Lan Wangji a reggeli kora órákban ébredt csak fel a mély álmából, a teste izzadt volt, verejtékkel teli. Teljesen sokkos állapotban volt, s remegett is. Rémálmot látott, amiben valaki testére ezernyi nyílvesszőt szórnak, az arcát nem látta teljesen, teljes homály, és mosottság fedte, olyan volt mintha a szemeiből kitörő temérdek könny miatt nem tudná látni azt. Az egyetlen amit látott, az a selyemből készült fekete ruha, ami vérrel színeződött be, azzal a hatalmas mennyiségű vérrel.
Emlékszik, oda akart rohanni, de kezek tartották vissza. Lefogták, s nem engedték hogy odafuthasson, s mentsvárat nyújtson az éppen haldokló férfinak, kinek az utolsó pillanatában egy mondat hagyta el az ajkait, majd egy kisebb grimaszba torzult mosoly kísérte őt el a halálba. Ám erre a mondatra hiába próbált visszaemlékezni, nem ment neki, valami meggátolta az emlékezésben, mintha kötelek szorították volna őt akkor, mikor ismét megpróbálta felidézni magában, az ismeretlen férfi szavait.
Hirtelen egy kar ragadta meg a csuklóját, mire ő azonnal odakapta a szemeit, egy pillanat alatt forgott le az az agyában, hogy aki ezt tette, az a tegnap szobájába helyezett fiú volt, ám mikor meglátta, hogy valójában ez csak az egyik itt szolgáló férfi az, dühös szemekkel meredt rá. Szinte azonnal kivégzésre küldette volna. Hiszen ezek voltak akkoriban a szabályok, emberi jogokat félredobva, nem ismerve teltek a mindennapok. A nemes férfiak kezében volt az a bizonyos tőr, míg az ugyancsak nemes nők uralkodtak az alattuk állókon, a férfiakhoz nem volt szavuk. S akkor a szolgálóknak hogyan lehetett volna? Az életük kevesebbet ért, egy az utcára dobott kutyáénál is, egy szó, mely egy magasabb rangú száját hagyta el, elég volt ahhoz, hogy megöljék őt. Bár Lan Wangji, gyakran gondolt erre, hogy majd ő is tesz egyszer ilyet, a halálba küld valakit, végül sohasem tette meg. Szigorú volt magával szemben, tudta a rendet, s ismerte a szabályait is, tisztában volt vele, hogy bármikor megtehetné, de ha vér tapadna a kezeihez, többé már nem érezné magát embernek... ő nem ilyen volt.
- Ne érj hozzám! - förmedt rá, hiszen utálta azt, ha valaki megérinti őt... akkor még nem is gondolkozott el a tényen, hogy vajon mikor azt hitte, hogy Wei Wuxian érinti a kezeit, miért nem érezte ezt a mérhetetlen mennyiségű undort, amit az vált ki, ha megérinti őt valaki.
- Bocsásson meg úrfi... de már percek óta csak forgolódott. Aggódtam önért, most is verejtékezik. Biztosan elkapta a betegséget attól az itt élősködő paraszttól - válaszolt neki félve a szolgáló, s elengedte a herceg karját.
- Paraszt? - húzta fel a szemöldökét, mikor az ágya mellett álló férfire vezette a tekintetét - Te most a festőt merted a szádra venni? - emelte fel a hangját, s az ágyán levő, már rendetlenül álló paplanba markolt ujjaival.
- Én - azonnal fejet hajtott előtte - kérem bocsásson meg! Halállal lakoljak ha szavaimmal hibázok, de tudja uram, ez a férfi, Jiang klánvezér fogadott bátyja! Még az előző klánvezér vette őt magához az utcáról, miután elhunytak a szülei, akik tudtommal nem voltak neves család, azaz ő csak egy paraszt család sarja, nem több mint én, uram. Az édesanyja Cangse Sanren, míg az apja Wei Changze - Itt Lan Wangji hatalmasat csapott a falba, amihez az ágya is volt hozzátolva, emiatt a szolgáló azonnal elhallgatott.
- Te felelőtlen, valóban nem féled a halált? A magadfajta írástudatlanok a szájukra merik venni Cangse Sanren és Wei Changze nevét? - A harmadik herceg nagyon is jól ismerte ezt a két nevet, olvasott már róluk a Lanok őrségi nagy könyvtárában, több bejegyzés is van arról, milyen csodálatos tetteket vitt véghez ez a két ember. Wei Changze egy kiváló tábornok volt még az apja előtti császár korában, s Cangse Sanren pedig egy férfi ruhába bújt nőként bújt meg, aki háborúba vonult az apja helyett, majd megmentette a pusztulástól a birodalmat. Ketten ontották ki a vérét a lázadóknak, s hoztak újra békét. Az ő sarjuk lenne Wei Wuxian? Hogyan is nem tűnt fel neki először a neve? Hiszen annyira nyilvánvaló volt... ő egy tiszteletre méltó személy, akinek a szülei életük utolsó leheletét is a háborúba ontották ki, ezzel egyedül hagyva őt.
- De uram - szólt volna a szolgáló, de Wangji elhallgattatta.
- Nem szól! - mondta tömény szigor közepette - Hallgat! Hol van most Wei Wuxian? Találkoznom kell vele - kelt azonnal fel a herceg, azzal sem törődve, hogy mindössze egy fehér köpeny fedi a testét, s a hajában sem visel díszt, mindössze a homlok szalagot.
- Az úrfi - váltott át a paraszt megnevezésről a szolgáló - valószínűleg most készül visszatérni Lótusz Révbe Jiang klánvezérrel. Mivel csak a győztes festőnek van joga itt maradni, ezért a klánvezér úgy döntött hazaviszi. Ráadásul az egészségi állapota sem túl jó, ha már tegnap csak úgy elájult.
- Azonnal akadályozd meg hogy elvigyék! - körülnézett a földön, a szemeivel a festményt kereste, amit előző nap idehozott magával. Az ágy alá volt kissé becsúszva, onnan húzta elő, s mutatta a szolgálónak fel - most hirdesd ki! A választott festményem ez! Wei Wuxiant akarom a palota festőnek! És! - akadt el kissé a mondandójában, hiszen nem tudta honnan ered ez a magabiztossága, miért akarja mindenáron őt, miért hagyott benne ilyen hatalmas nyomot ez a férfi - és... ha visszautasítja nagylelkűségem, halállal lakoljon - zárta le mondandóját, akkor a szolga már rohant is ki a szobájából és sietett a palota előcsarnoka felé, hogy meghirdesse a herceg szavait, aki ezután csak hevesen dobogó szívvel állt a szobája egész alakos tükre előtt, és magát nézte. Bámulta a rája visszapillantó férfit az üvegből, akire szinte rá sem ismert. Wei Wuxian kifordította a személyét.
- Hercegi parancs! - kiáltotta el magát a szolgáló nagy hanggal - hercegi parancs! Wei Wuxiannak mától tilos elhagynia a nagy császári palotát! A herceg palota festőnek választotta! S ha ezeknek a szavaknak ellenszegülni mer, fejével fizet érte! - erre az éppen az ajtón kilépő Wei Wuxian megdermedt... a nevét hallotta, hátra fordult, s a középen álló szolgálót figyelte, majd a tekintete kicsit hátrébb vándorolt. Észrevette a folyosó végén álló harmadik herceget, aki végig őt figyelte, a reakcióját várta. A legijesztőbb a dologban, a harmadik herceg őt kémlelő aranyló szempárja volt, melyet mindössze néhány kilógó hajtincse ejtett takarásba. Így, ezzel a kietlen tekintettel egészen úgy festett Lan Wangji, mint egy vad, aki megtalálta a prédáját, s többé nem ereszti.
••••••
Oké szóval, most van hajnali háromnegyed öt, mire ez kikerül már délután lesz, én megírtam így kb 3-4 óra alatt 3 darab 1000+ szavas fejezetet. Na de olyan bonyolultak, hogy ember legyen a talpán aki ezeket megérti, hiszen én is alig-alig értem. Semmi logika nincs benne, csak az a tipikus Cedaris. Akik olvasták a skarlát végét, azok ezt a mondatom szerintem megértik 😂 Nos szóval... A hetedik és nyolcadik fejezethez, sok sikert kívánok mindenkinek előre is, egy kis szövegértés suli előtt 😂😂 Én majdnem el is sírtam magam írás közben, bár ez azért van mert mostanában érzékeny vagyok, na meg mert szívügyem ez a két jómadár.
2020.01.04
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
