𝐏𝐚𝐢𝐧𝐭 𝐘𝐨𝐮𝐫 𝐒𝐨𝐮𝐥 | Wei WuXian x Lan WangJi → TheUntamed / szünetel

20. A jövő éjjele 🌕

S hiába a sötétség, az éjszaka alatt megbúvó holdfény mégis beszivárgott a redőny piciny résein keresztül, ezzel mindent világossá téve. Ennek hatására valami elindult, valami elkezdődött, valami pedig hamarosan véget ér majd, s emlékként, csak szilánkokat fog maga után hagyni.
🌼

Wei Wuxian remegő kezekkel próbálta minél közelebb vonni magához a férfit, átkarolta annak csípőjét, s ujjaival belemart vizes selyemruhájának anyagába. Lan Wangji ajkainak érzetének hatására teste teljesen felhevült, mintha forróság vette volna körbe a szobát, pedig még csak a fűtés sem volt bekapcsolva. Felsóhajtott, ahogy az idősebbik rácsókolt a nyakán lévő gyenge bőrre, ahogy a haját elhúzta onnan, és önkénytelenül belemart a szálaiba. A teste minden érintésére úgy reagált, mintha már ismerte volna, és úgy tűnt, Lan Wangji pontosan tudta, hol, és hogyan kell érintenie őt ahhoz, hogy ilyen állapotba hozza. Elméjét sűrű köd borította el, nem mintha ellenkezni akart volna, hiszen az első szemkontaktusuk óta ez volt az, amire vágyott. Az ismerős vágyódás, ami az ismeretlenből olyannyira csábította őt a másik karjaiba.

Azon gondolkodott, vajon, ha az elejétől kezdve nem is próbál vele kapcsolatot teremteni, akkor is így történne most minden? A múltuk, s a jövőjük is összefonódott, akkor, ha még csak meg is próbál távol maradni, vajon sikerülhetett volna? Wei Wuxian ezelőtt nem igazán hitt abban, hogy vannak olyan dolgok, melyek valóban előre megvannak írva. Ezt az elméletét a felette támaszkodó herceg törte meg. Olyan hamar, olyan hevesen zuhant bele az életébe, hogy szinte hihetetlen az, hogy ez tényleg a valóság. Lan Wangji egy tökéletes ember volt a szemeiben, szinte már csábította a tény, amikor talált valami olyan tulajdonságot benne, ami emberi volt. Az érzelmi kitörései, mikor nem tudott magába fojtani valamit, mikor igazán emberin viselkedett, furcsa, egyben igéző is volt számára.

Például ez, ez a hívogató, ámulatba ejtő tekintete, amellyel most is figyelte őt, azokkal az aranyozott vágyódó szemeivel. Izgatta annak a tudata, hogy láthatta rajta, kívánatosnak tartja őt, ráadásul az a tény, hogy ő az, a múltban mindössze egy befogadott fiú, egy nemesi családba, elcsábíthatott egy ilyen nagy ranggal bíró férfit. S még, ha ez csak egy megírott fejezet is volt abban a bizonyos könyvben, mindennél boldogabbá tette az, hogy ezt a szerepet neki szánták. Belebolondult Lan Wangjibe, minden másodperc elteltével egyre jobban és jobban kedvelte őt. Hiszen ebben a rohanó világban is lassúnak érezhette vele az idő folyamatos forgását. Kiélvezhette a pillanatokat, elég volt csak meglátnia a palota hófehér falai közt sétálva őt, máris valami pimaszságon járt az esze, amivel megszólíthatta, és elérhette,hogy Lan Wangji is megbabonázódjon. Hogy ő is beleessen ebbe a mély árokba, mely a rózsaszín ködfelhő védelmének fedése alatt áll. Ez egy olyan mélyedés, melybe ha egyszer belezuhan valaki, abból nincsen kiút, s milyen ostobák is voltak ők, mindketten belesétáltak ebbe a fájdalommal teli, mégis mámoros, kéjjel teli világba.

- Lan Zhan - emelkedett meg kissé, mikor a férfi beleharapott egy kisebbet a vállába. Wei Wuxian lehunyta a szemeit, s kipirult arccal próbálta normalizálni a lélegzetét - Túl sokat időzöl - préselte ezután a zavarba ejtő mondat után össze az ajkait. De igaza volt, a herceg már percek óta a nyakával volt elfoglalva, ezzel számtalan lilás foltot hagyva maga után.

- Tán sietsz? - csengett fel nemsokkal később a másik férfinek a hangja - Mernéd nekem azt mondani, gyorsabban? - húzta fel a szemöldökeit, majd elhajolván Wei Wuxian bőrétől, a szemeibe nézett. Ekkor láthatta meg azt a vöröslő tekintetet, melyet verejték keretezett az egész arcán. Hajszálai már gyengéden tapadtak rá a homlokára.

- Mondhatnám? - vezette fel egyik kezét a herceg arcára, majd onnan egészen a tarkójáig simított el. Másik karját is elvette Lan Wangji csípőjéről, s azzal pedig a férfi nyakánál levő ruhát próbálta lejjebb húzni - Megengednéd, hogy azt mondjam? - utalt még mindig az előbbire, közben pedig még mindig próbálta kioldani a ruhát, sikertelenül.