Oh really? // Skz - Jisung //

Boo 8

Péntek délután, mikor vége lett a sulinak, boldogan ugráltam haza-legalábbis az elmémben..nem leszek hülye, tch-mert tudtam, hogy következik a hétvége, és azt csinálok amit akarok és akivel. Akár le is ugorhattam volna az egyik hídról...jó na! Azért ettől sokkal jobban ki szeretem használni az időm! Minden egyes percet.

Deee...miután a péntek délután is eltelt, és már szombat délelőtt volt, Jisung meg már egy napja nem írt, azt hittem tényleg meghaltam, és ezért nem keres senki, amiért sajnálatos módon unatkoznom kell. És elegem volt belőle.

Tehát miután beleuntam az unalomba, felkaptam a cipőmet, egy pulcsit-mert hogy nem volt annyira hideg-, megindultam keresni egy hidat. És nem, nem azért, hogy leugorjak..csak mert szerettem azokon elidőzni. Megállni a korlátnál és csak bámulni a vízet. A város egy részét. Az eget. Kisszelőztetni a fejem. És volt, hogy Hyemivel kiültünk oda sakkozni. Nem volt jobb dolgunk.

De mielőtt még oda is érhettem volna egyikhez, félúton megcsörrent a mobilom, amire egy kissebb szívinfarktus után-mindig megijedek tőle, főleg mikor zúgni kezd-, előhúztam zsebemből, és megnéztem a kijelzőt. A név láttán egy széles mosoly terült ki arcomra, és szinte azonnal fel is vettem.

-Hálllóóó~!-köszöntem bele vidáman, amire a vonal másik végén egy aprócska kuncogást halhattam meg, ami valamiért megdobogtatta a szívem, és teli lettem boldogsághormonnal.

-Ráérsz talizni úúúgy...most?-vidám hangja megcsengette a fülemet, s kérdésére selytelmesen összevonatam szemöldökeim.

-Van egész véletlenül sakktáblád?

----------------

-Okééé...de még mindig nem értem, hogy minek kellett ezt a játékot elhoznom, ha nem is játszunk..-nézett rám értetlenül a mellettem sétáló fiú, kivel már a Hangang híd közepénél járkáltunk. Nekem a vigyorom továbbra sem hervadt le orcámról, inkább csak kiszélesedett, és mikor megláttam a számomra megfelelő, s már megszokott helyet, gyorsan oda pattogtam, majd egy gyors mozdulattal leültem oda. Ezután visszapillantottam a fiúra, ki ledermedve állt, néhány méterre tőlem, tekintete pedig teljesen össze volt zavarodva.

-Na? Nem akarsz játszani?-húzogattam a szemöldököm, közben pedig megpaskoltam előttem a helyet, majd várnom kellett néhány másodpercet, hogy ő realizálja a helyzetet, majd minden mindegy alapon, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és eleget tévve kérésemnek végre letelepedett.

-Előbb-utóbb felfogunk fázni, arra rájöttél?-kérdezte ahogyan előpakolászta a bábukat a szétnyitott tábla belsejéből. Kérdésére lazán megvontam a vállam, és segítettem elhelyezni a bábúkat a saját helyükre.-Fehér, vagy fekete?

-Leszek fekete!-biccentettem magabiztosan, közben pedig óvatosan megfordítottam a táblát, nehogy eldőljenek a frissen lerakott tárgyak. És aztán kezdhetnénk újra.

-Csak nem azért, mert "szeretem a sötét színeket!"..?-kérdezte kissé elvékonyított hangon, a lányokat próbálva imitálni, amire elkuncogva magam megcsóváltam a fejem gyerekességén. De azért aranyos volt.

-Nem. Hanem mert láthatom az első lépésed, amiből már több dologra is birok következtetni, így előbb lecsaphatok rád.-válaszoltam diadalittasan, és miután ezeket a szavakat kimondtam, éreztem a fejemben áramló tudást, amivel megnyerhettem a meccsünket.

-Ó! Ügyes-ügyes!-bólogatott elismerően, miközben már a második bábúját tette ki, így ismét csak én következtem.-De mégsem eléggé. Mert mostmár tudom a taktikád.-felemelve fejét kacsintott egy kósza, csábos mosolyal a képén, amit valahogy nagyon is csábítónak találtam, de az akármilyen más dolgokról való gondolataim elhessegetve, koncentráltam a játékra, és arra, hogy én nyerjek.