Oh really? // Skz - Jisung //

Boo 9

-K..köszi...-egy kiss eröltetetten megköszörültem a torkom, mert annyira elmélyültem abba, hogy a kezünket vizslatom-amit nem mellesleg nem szakított meg egy ideig-, hogy tényleg elfelejtettem lélegezni és kezdtem kínosnak érezni a szituációt, főleg úgy, hogy egyikünk sem szólalt meg.

-Na látod, ezért kellett volna nekem adnod az elején!-kezdett bele a nagy hitetlenkedésébe, amit nem nagyon volt kedvem hallgatni, hisz tudtam hogy igaza van, ami ráadásul nem kicsit volt számomra kínos, ezért gondoltam leintem a kezemmel, de rájöttem, hogy az nem lesz egyszerű, ha ő még mindig azt szorongatja.

-Öö...esetleg...-pillantgattam feltűnően hol az arcára, hol a kezünkre-amik látszólag tök jól elvoltak maguknak-ezzel arra utalva, hogy még mindig fogságban vagyok. Nem volt bajom azzal, hogy még mindig tartotta, csak azért mégsem szerettem volna örökké ott lenni az utcán, élni egy szoborként, ahogyan egymás kezét fogjuk-legalábbis ő tartja az enyémet-. De elég kecsegtető az ajánlat, meg kell hogy valljam.-Nincs kedved..-Jisung néhány pillanatig bambán nézett ki a fejéből, várva a tapsra, de mikor-szerintem-újraindult fejében a rendszer, egy rövid "Boccs" kíséretében elengedte a már szinte erőtlen testrészem, így kicsit könnyebben jutott a tüdőm levegőhöz. Mondjuk a másik kezem is használhattam volna, de akkor hirtelen ez nem jutott az eszembe.

-Ahogy haza érsz, vedd kezelésbe a kezed!-utasítgatott ellentmondást nem tűrő hangon, miközben zavartan tarkóját vakargatta, majd ezután gyorsan zsebrevágta kezeit, és megindult szótlanul, amire kissé zavarodottan, de gyorsan mellé siettem.-Sötétedik, úgyhogy haza kísérlek.-jelentette ki semleges hangnemben egy rövidebb, cseppet sem-ugyan-kínos csend után, amire elfelejtve az előbbi érzelmeim, felháborodva felé pillantottam.

-De hát még nyolc sincs!-hitetlenkedtem kissé kitágult szemekkel, végig arcát vizslatva, de ő nem óhajtott felém fordulni és megszánni a tekintetével, ami miatt kihúzta nállam a gyufát.

-Attól még sötétedik.-vont vállat kifejezéstelen arccal, mintha felvett volna valami érzelmi pajzsot, s a "nap hőse" címet szerette volna megszerezni magának. De én nem hagyhattam, hogy ezt a meccset is ő nyerje, mint szinte az eddigi összeset, így harcoltam tovább. Komolyan, mintha valami videójáték menne a fejemben. Lehet pont ez lesz belőlem a jövőben. Egy videójáték készítő.

-Akkor én épp azért sem fogok megmozdulni.-keresztbe tettem karjaim, és felháborodva, de annál inkább "megsértődve" néztem rá egy picit összeszűkített szemekkel, várva hogy mikor fordul meg, amit számításaim szerint gyorsan meg is tett. Mikor arcomra tekintett, és szemei megakadtak az enyéimmel együtt, egy kínkeserveset felsóhajtott, közben azt a néhány lépést amit addig tett míg én megálltam, most vissza vette, s egyenesen elébem cammogott. Míg én ugyan olyan arckifejezéssel néztem rá, ő komolyan, bár annál inkább megkeseredetten tekintett vissza rám.

-Mit szeretnél?-tette fel a nem várt kérdést, de ahogy gyorsan analizáltam benne a lényeget, azonnal felcsillantak a szemeim, és arcom kivirult. Egy óriási vigyor szétterült az arcomon, miközben az "ajándékomon" gondolkodtam, amire az ő képe mégjobban elfintorodott, és gondolataiban olvasgatva, szerintem már fel is készült magában a legrosszabbakra.

-Szóval kérhetek valamit...hmm..-tanakodóba esve törtem a fejem, hogy mi lenne a legmegfelelőbb kérés, s eközben jólesően simogattam a nemlétező szakállam, egy bölcs öregembert utánozva. Aztán csak felcsillant a fejem felett az égő.

-Én a helyedben azt kérném, hogy menjünk haza..-szomorkásan elhúzta ajkait, amire bíztatóan megveregettem, furcsa mód izmos vállát, s vidáman a háta mögé álltam.

-Haza is megyünk!-feleltem neki ismét elvigyorodva, majd egy hirtelen lendülettel, mielőtt még sokat selytve megfordult volna, vállaira helyeztem két kezem, s a hátára pattantam, amire ő reflexből elkapta a két lábam, hogy nehogy visszacsússzak.-Indulhatsz.-mondtam nehezen visszafolytva az éppen kitörő nevetőgörcsöm, közben fájdalmas sóhaját hallgatva, amibe "majd' bele szakadt a szívem".