Oh really? // Skz - Jisung //

Boo 10

Mikor már alig néhány percre voltunk Paige házától, és ő még mindig nem szólalt semmit, meg azért én is emberből vagyok, vagyis másszóval a hátam kezdett sajogni, gondoltam megkérdezem, hogy mi jót agyalhat már ennyi ideig, hogy még a haverjával sem képes beszélni. Bár már kezdtem elveszíteni a hitemet abban, hogy egyáltalán gondolkodik.

-Mi olyan-..-tekintetem felé vezettem, miközben készültem feltenni a már magamban megfogalmazódott kérdést, de mikor megpillantottam arcát egyenesen felém fordulva, a vállamra helyezve, s lehunyt szemeit, meg az arcába lógó egy-egy tincsét, mi selymes hajából szökött ki, rögtön megakadtam, és lassítani kezdtem a lépteimen. Kissé nem vártan ért ez a..látvány. Hogy ő éppen bealudt az utca kellős közepén, egy fiú hátán, aki az ő kérésére cipeli per pillanat haza, de azt senki nem tudja, hogy a fiút cseppet sem zavarja. A fiút cseppet sem zavarja, hogy egy békésen szúnyókáló lányt visz vissza az otthonába. Neki különös képpen megmelengette a szívét. A lassacskán egyre gyorsabban dobogó szívét, mi egy tempóban haladt lélegzetvételével. És időt nyert a nem teljesen hibátlan, de annál gyönyörűbb arc tanulmányozására.

-------Paige szemszöge-------

Gyönyörű szép, és hosszadalmasnak tűnő álmomból-ami amúgy nem is volt, lel-két ember, nem teljesen hangos beszélgetése ébresztett fel, de mivel annyira nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy inkább vissza alszom. Csakhogy mikor rájöttem, hogy én nem tudok semerre sem megfordulni, hogy kényelembe helyezzem magamat, mert valaki lábamnál fogva tartott, és eközben hirtelen megmozdult az egész világ, már máshogyan vélelkedtem a dolgokról. Szemeim először csak parányit nyitottam ki, hogy biztosra vegyem, nem raboltak-e el. De ez az opció egyáltalán nem lehetett igaz, mert hogy meglepő mód a saját házamban voltam. És talán nem annyira hülye az ember, hogy elrabol engem, s a saját házamba hoz vissza! Hacsak nem..

Baszki! Én bealudtam!

Csapott belém a rémisztő felismerés, mikor még kissé összeszűkült szemeim az engem cipelőre vezettem, ki nem más volt, mint maga Jisung. Mikor megpillantottam arcát, először is semmi másra nem tudtam gondolni, csak kérdésekre. Meg arra, hogy milyen gyönyörű az arca..vagyis..csak kérdésekre!

Egésszen idáig elhurcolt a hátán, fel nem keltve engem, még ha tudta is hogy nem gondoltam komolyan a "haza cipelést".

Szívem megmelengette ahogy ezeket kigondoltam magamban, de egyben össze is törte, mert tudtam, hogy ez erős fájdalmakkal fog járni, és ismét csak miattam. Mármint hogy, ismét miattam történik olyan dolog amit nem szerettem volna, hogy történjen.

-Nyugodtan lerakhattad volna a kanapéra is, nem kellett volna egésszen idáig elcipelned!...jaaj istenem! Mit kezdek én ezzel a lánnyal..?-nagy eszmecserémből, amit magammal folytattam, anyukám sóhalyai térítettek vissza, ami néhány méterre a hátam mögül hallattszott. Szemeim azonnal visszahunytam, s összeszorítottam, nehogy még lebukjak időnap előtt, és aztán megbánjam.

-Ne aggódjon..

Azt fog, méghozzá sokat!

-Nem esik nehezemre..

Nem egy fenét!

-És igazából sokat köszönhetek neki, amióta ismerem..ez csak egy kissebb része a hálámnak, ha úgy vesszük.

Jaa, ja, sokat-...

..hogy...mi?..

Először nem értettem mire gondol a furcsa mondata hallatán, ezért elkezdtem tanakodni, de nem tartott ez sokáig, mert mikor elemeztem amit mondott, hirtelen kihagyott egy ütemet a szívem, vele egyetemben pedig lélegzetem is megakadt, amitől egy gombóc keletkezett a torkomban. Talán ideje lett volna meglátogatni egy szív- és tüdődoktort vagy mit, mert valahogy nem tartottam teljesen normálisnak a viselkedésem.