Oh really? // Skz - Jisung //

Boo 16

A nap további részében még egy kicsit ott csövültünk Gyuriéknál, pontosabban délutánig, mikor is haza szerettem volna menni, arra támaszkodva, hogy valahogyan kezdtem egy kissé rosszul érezni magam. De nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Ez mind azért kezdődött, mert a többiek ismét elkezdtek az ilyen kisértetházakról, játékokról, szellemekről és ezeknek a haverjaikról beszélni, meg az ő élményeikről amiket átélteltek, ami miatt nem csak rosszul lettem, de szomorú is. Tudták, vagy legalábbis nagy részük tudta, hogy nem vagyok oda az ilyenekért, főleg nem a történtek után, ami abban a kicseszett kisérteties házban volt. De mintha ott sem lettem volna, beszéltek úgy, mint eddig minden másról.

Mivel nem szerettem volna ünneprontó lenni, de a saját érdekeimet is figyelembe véve, nem hagytam el a házat, inkább csak arra hagyatkoztam, hogy kimegyek a mosdóba. Bár abból az lett, hogy csak kimentem a nappaliból, be a konyhába, ahol öntöttem magamnak egy pohár hideg vízet, és az egyik konyhapultos székre leülve, azt elémhelyeztem. A rosszabbnál-rosszabb, s kínkeservesebb gondolatok ismét gyülemleni kezdtek a fejemben, az eddig történtekkel kapcsolatban. Az orrvérzésről. A rosszulléttről. Az álmokról..az álmokról, amik miatt keveset aludtam az elmúlt egy hónapban. Egésszen idáig abban reménykedtem, hogy talán most az egyszer nem az én hibámból történt ez a katasztrófa is, de minnél többet agyaltam rajta, annál jobban rájöttem, hogy én voltam az aki ismét beleesett a csapdába. Saját magamat löktem ismét a kútba.

De valahogy annyira nem tudtam haragudni magamra. Nem tudtam megbánni ezt az egésszet. Mert volt valami, ami miatt, ha meg is fulladtam volna egy kútban, sem fordítottam volna vissza azt az átkozott időt és mondtam volna "nem"-et barátnőimnek. És ez miatt egy picit boldogabbak lettek a napjaim attól függetlenül, hogy mennyire szarok is voltak. Pontosabban inkább egy személy miatt. Kire mindig mikor gondolok, és magamban kiáltok érte, hogy jönnön nekem segíteni, vagy feldobni a hangulatom, mindig ott terem, ha kell, se perc alatt.

Mint ahogy most is történt.

-Remélem tudod, hogy akárhogyan is próbálsz szökni, vagy hazudni és elrejteni valamit, előbb-utóbb utol leszel érve. Legfőképpen általam.-egy apró, barátságos és szívmelengető mosoly, ami csakis tőle jött, azonnal fel tudta vidítani az én gondterhelt lényem is, mit másképpen nem is kívánhattam volna, hogy történjen.

-Tudom. Mert te vagy a személyes detektívem.-hitetlenül, de már kevésbé szomorkásan megforgattam kissé bágyadt szemeim, mintha csak a következő mondatát közöltem volna vele, amiben bár lehetett valami igazság, de csak az agyam szüleménye volt. Látszólag megleptem reakciómmal, mert le volt írva az arcáról, hogy nem számított ilyen, vagy akrámilyen másfajta válaszra is, de tekintete azt is elárulta magáról, hogy nem bánja amit mondtam.

-Szerintem igazából nem is olyan izgalmas az a rongyos téma amiről beszélnek. Még egy legyet is szívesebben hallgatnék zümmögni, mint azt.-hirtelen kirohanása, és hülyei mondatai, miket szintén hülye mozdulataival fűszerezett, először annyira megleptek, hogy kezdtem azt hinni, valami őt is ténylegesen megszállt, de mivel sokkal mókásabb volt, mint az előző gondolatom, nem tudtam nem elnevetni magam.

-Igen..szerintem is egy légy sokkal érdekesebb.-ugyan olyan hitetlenül, mint az imént, megcsóváltam a fejem, majd egyik kezemmel felkönyököltem a pultra, aminek másik felén ő üldögélt, engem szórakoztatva, és megtámasztottam a fejem a tenyeremben.-Pont ezért is jöttél ide ki, a légy barátodhoz, hogy az ő zümmögését hallgatsd.

-Nem hiszed?-kérdezte sejtelmesen, leutánozva az imént felvett pozícióm, tekinteteink pedig pont hogy abban a pillanatban mikor elhelyezkedett, összetalálkoztak és már egyikünk sem tudott menekülni a másiktól. Nem mintha szükség lett volna rá. És nem mintha szerettem volna, hogy megtörténjen. Pont az ellenkezőjén járt az eszem. Hogy bárcsak végig őt tudnám figyelni. Egész nap, annak minden egyes percében.