Impossible love / Jungkook f.f{Átírás alatt}

~🌹5. rész 🌹~

Még mielőtt elkezdenéd olvasni , előre közlöm , hogy egy kis 16+ - os rész is előfordulhat ebben a részben. De remélem , hogy attól még tetszeni fog nektek 😅🤞 Na de nem is húzom tovább az időt , jó olvasást kívánok hozzá!♥️💛

~ 🌹 Seoyeon pov 🌹~

Jó pár perc eltelhetett így. Csak mi ketten. Úgy éreztem magam, mint egy soha véget nem térő álomban lennék. Hűvös nyelve bebarangolta a számat, az enyém, pedig az övét. Életemben most csókolóztam először. Őszinte legyek? Ilyennek képzeltem el. Vele.
Néha megsimogatta az arcom, én pedig végül átkaroltam a nyakát, simogattam a hátát, azt az izmos hátát tegyük hozzá. Éreztem gerincének ívét, beletúrtam a hajába, mint azokban a szappanoperákban.

Csodálatos volt. De egyszer minden álomnak, és minden csodának vége szakad. Hangos dörömbölés törte meg a csendet. Jungkook olyan gyorsan állt fel, mint amilyen gyorsasággal rám vetette magát. Megfogta a fejét ekkor tudtam, hogy nincs minden rendben és már most megbánta, ami az előbb történt.
Elrángatott a kanapéig, majd leültetett. Megfordultam, hogy lássam, mit akar csinálni, kinyitotta az ajtót, és apja állt előtte.

-          Látni akartam, hogyan fejlődsz! – lépett beljebb. Rám, majd az asztalra végül fiára nézett. – Elég is volt ennyi. – fordult meg.
-          Az én hibám! – válla fölött visszatekintett, én pedig nagyon óvatosan fölálltam. – Begörcsölt a hasam, és képtelen voltam kiegyenesedni is. Nagyon sajnálom uram! – Jungkook-ra nézett – Tudja, hogyan szokott ez menni a lányoknál  és ilyenkor sajnos..
-          Nem érdekel a mentséged! Ma még visszajövök, remélem, akkor már mást látok. Mindkettőtök érdekében! – azzal távozott. Hangosan bevágódott az ajtó mögötte. Jungkook leült velem szemben, öntött magának még egy pohár whiskyt, és egy húzásra megitta.
-          Prédikálj valamit! – parancsolta. Előhalásztam a könyveimet és a jegyzeteimet a táskámból és próbáltam neki művelődést oktatni, vagyis irodalmat, több-kevesebb sikerrel.
Olvastam egy könyvet, hogy az emberek sokszor szavak nélkül is könnyedén meg tudják bántani a másikat. Több könyvből is olvastam már hasonlót, amiben a hős meghal. Nem azért, mert nem élhetett volna, de így volt igazán vége az egésznek.

Csillagainkban a hiba írója kiírta Gust, mert úgy döntött befejezésképpen remek és még is szomorú dolog lenne, ha a fiú egy szerelmes levéllel búcsúzna el a lánytól, akit szeretett. Folyamatosan előttem volt az a rész, az a pár mondat.

„Mi van még? Olyan gyönyörű. Nem lehet betelni a nézésével. Sose kell azon izgulni, hogy okosabb-e nálam, mert tudom, hogy az. Mulatságos, de sose kíméletlen. Szeretem, Van Houten, és olyan szerencsés vagyok, hogy szerethetem. Öregem, nem az ember dönti el, hogy szenved-e ebben a világban, de abba van egy kis beleszólása, hogy kimérje rá a szenvedést. Én szeretem a választottamat. Remélem, ő is szereti az övét.”

Csodálatos sorok egy olyan embertől, aki teljes szívében és teljes odaadással volt párja iránt. Én is ilyen szerelemről álmodoztam kislány korom óta, bár remélem, hogy a herceg nem hal meg a végén.

„Életem nagy részét annak szenteltem, hogy igyekeztem nem sírni azok előtt, akiket szeretek, így hát tudtam, mit csinál Augustus. Összeszorítjuk a fogunkat. Felnézünk a magasba. Azt mondjuk magunknak, hogy ha sírni látnak bennünket, az fájni fog nekik, úgyhogy, csak a Bánatot jelentjük majd az életükben, márpedig nem szabad egy merő bánatnak lennünk. Így hát nem sírunk, hanem ezt mind végigmondjuk magunknak, miközben a mennyezetet bámuljuk, azután nyelünk, noha a torkunk nem akar engedelmeskedni, ránézünk arra, aki szeret minket és mosolygunk.”

Jungkookra néztem, és mosolyogtam, bár ő nem viszonozta a gesztusom, most is tovább ivott. Egyre jobban kezdtem tartani attól, hogy valami baj fog történni. Látszott rajta, hogy már nem józan.
De nagymamám  mottója az, amit egy könyvben, vagy hol olvasott Johnny Rotten-től származik.
„Meghalni nem dicsőség, bárki képes rá.”