"Olyan gyerek voltam, aki a kézzel foghatóban hitt, nem pedig a simsalabummban. Végül megkaptam a kézzel foghatót, hogy belássam, mégsem olyan az élet, amilyennek elképzeltem."
„Az élet, akárcsak az unalmas részeg az irodai bulin, folyton odasündörög hozzád, rád támaszkodik, értelmetlen sztorikkal gyötör, és büdös lehelettel a képedbe röhög saját ízetlen tréfáin."
Glen Duncan
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
Besokalltam anyám híres gaithersburgi vendégszeretetétől, és visszatértem Washingtonba. Így legalább volt még időm tanévkezdés előtt a párommal tölteni egy nyugodt hetet. Az ő közelsége mindig feledtette velem anyám mérhetetlen ridegségét.
Tudván, hogy Nick a pontosságáról híres, sietve összepakoltam a lakásomban, megigazítottam a fenyvest ábrázoló festményt a falon, és beraktam az asztalon árválkodó kávéscsészét a mosogatógépbe. Épp hogy végeztem mindennel, megcsörrent a kaputelefon.
– Lent várlak – szólt bele a már jól ismert hang, amikor a fülemhez emeltem a készüléket.
Nagy elánnal felmarkoltam az előszobaszekrényről a slusszkulcsot, leakasztottam a fogasról a táskámat, és a lakásomat hátrahagyva lesiettem a lépcsőn, hogy minél előbb Nick karjába vethessem magam.
– Annyira hiányoztál – vont magához.
Orromat belefúrtam a már jól megszokott kardamom illatú pólójába, majd eltávolodtam tőle, hogy végignézhessek rajta.
Sötét, majdnem fekete haja kócosan lógott a szemébe, kreol bőre rémisztően sápatag volt.
– Jól vagy? – fogtam tenyerem közé az arcát, és aggódva fürkésztem az elcsigázott, barna szempárt.
– Rosszul alszom mostanában. Biztos a költözés, és az azzal járó hercehurca készit ki – válaszolta, és lefejtette az arcán nyugvó kezemet. – Ne aggódj!
Csupán egy erőtlen mosolyra telt tőlem. Emlékszem, nekem is megterhelő időszak volt, amikor két éve ideköltöztem a nyugodt kisvárosból. Szoknom kellett a nyüzsgést, az új arcokat és a nagyvárosi életet.
– Na, add azt a kulcsot – törte meg a csendet, és felém nyújtotta a kezét. – Már tűkön ülök, hogy megtudjam, mit eszeltél ki – vigyorgott hamiskásan.
Megjátszott sértődöttséggel kinyitottam a kocsi ajtaját, és a kezébe nyomtam a kulcsot. Ezt játszotta, ha utaztunk valahova. Ő nem látta szükségét annak, hogy kocsija legyen, így minden alkalmat kihasznált, hogy az enyémet vezethesse.
– Hova lesz a menet? – kérdezte, amint meggyőződött arról, hogy becsatoltam a biztonsági övet.
– Ahol az első randink volt – mondtam leplezetlen izgalommal.
