"Olyan gyerek voltam, aki a kézzel foghatóban hitt, nem pedig a simsalabummban. Végül megkaptam a kézzel foghatót, hogy belássam, mégsem olyan az élet, amilyennek elképzeltem."
„Nem az előtted álló út az, ami megvisel, hanem a homokszemek a cipődben."
Közmondás
Oops! Bu görüntü içerik kurallarımıza uymuyor. Yayımlamaya devam etmek için görüntüyü kaldırmayı ya da başka bir görüntü yüklemeyi deneyin.
A kezdeti sokkhatáson túljutva Joanna után eredtem, aki a kínai negyed külső részén várakozó taxikhoz sietett. Mire utolérhettem volna, a sárga jármű már eltűnt a szemem elől. Visszarohantam a Caprihoz, és a felduzzadt városi forgalomba vetettem magam. Idegesen ütöttem a dudát, és átkoztam az eget, amiért nem az elkerülőúton indultam el. Mire a lakásához értem, a dühömet felváltotta az aggodalom. Féltem, nehogy valami meggondolatlan dolgot kövessen el bánatában. Nyugtalanul csengettem.
Tűnj el – éreztem elkeseredett hangját a fejemben.
– Beszélnünk kell – hajoltam közelebb az ajtóhoz.
Hagyj magamra – érkezett a válasz.
Az ajtónak dőlve vártam, hogy meggondolja magát, és beengedjen. Viszont ismertem annyira, hogy tudjam, felesleges kérlelnem. Ha napokra lecövekelnék ide, akkor sem jutnék beljebb.
Órákkal később csalódottan tértem haza, és elmerültem lakásom magányában. A hajnal ébren talált, képtelen voltam kiűzni az elmémből Nora élettelen testét, miképp vérbe fagyva hevert a földön. Pedig aztán én kevés dologtól rettentem meg. Ahogy Joanna a barátnője mellé kuporodott, testüket körülölelte egy aranyszínű derengés, és mindketten eltűntek, ugyanúgy, ahogy annak idején az üvegházban is történt. Ott viszont a démon a fényt látva szürkén gomolygó köddé vált, és felszívódott. Csupán a pillanat töredéke volt mindkét esetben, amíg Joanna az Átjárónál tartózkodott.
Korán reggel az ajtajában várakoztam, és ezt megtettem minden nap, hiszen nem tudtam beletörődni az elutasításába. Azonban elzárkózott előlem, és engem okolt barátnője haláláért. Az egyetemen került, még a fejét is elfordította, amikor szóra nyitottam a számat. Kezdett dühíteni a gyerekes viselkedése, így ráunva az abszurd helyzetre, a hét közepén kivártam, míg végzett a gyakorlati előadásán, és elkaptam a karját, amint kilépett a teremből. Ijedten a szemembe nézett. A felismeréstől, hogy durva voltam, gyorsan elengedtem. A legrosszabbakat hozta ki belőlem a tehetetlenség.
– Hogy vagy? – pásztáztam a nyúzott arcú, összefogott hajú lányt, aki most annyira távolinak hatott.
– Úgyis tudod, nyitott könyv vagyok előtted – felelte szomorúan.
– Ez nem igaz...
– Nagyobb tehetséged van a fejben való kutakodásban, mint nekem – vágott közbe.
– Nem élek vissza ezzel, egyébként nem kérdeznélek.
– Miképp lehetnék azután, hogy Nora halott? – halkított a hangján. – El se temethettem, és mindenki abban a hitben van, hogy hazaköltözött Ohióba. Nekem kellett összeszednem a dolgait a kollégiumi szobájából. Van fogalmad róla, min megyek keresztül? – meredt haragosan rám, miközben a könnyeivel küszködött. Legszívesebben magamhoz vontam volna, de tisztában voltam a kíváncsi tekintetekkel.
