Szende Szűz

Rég elfeledett barát

-Stasy, szeretném, ha suli után el jönnél velem meginni egy kávét. Fontos lenne, és ha akarod, hozhatod a gorilláid is.-Lorin nem is tudom mikor beszélt velem utoljára, így igencsak meglepődtem, de őszintén szólva hiányzott már, hogy ember számba vegyen. Gúnyos hanglejtéséből ámbár a világért sem adott volna lejjebb.

-Lorin, suli után találkozok a pszichológusommal.

-Akkor utána.-kompromisszumot köt?

-Utána lesz másfél órám, önvédelem előtt.

-Rendben.

-Akkor négykor Ambernél.-csak hogy tisztázzuk, Amber a legaranyosabb csajszi, akit ez a város látott. Mellesleg övé a legjobb kávézó a környéken. Régen rengeteget jártunk oda, még általánosban Lorinnal, aztán ahogy elváltak útjaink, úgy maradt el egyre többször a délutáni kávézás.

-Akkor ott. De légy oly szíves ne késs el! Van miről beszélnünk bőven.

A tanítás mondhatni hamar véget ért, nem is tudtam másra gondolni, csak Lorinra. Ennyi év után vajon mit akar tőlem. Miért volt hajlandó kompromisszumot kötni? És a pszichológus pedig, hát az más tészta. Megmondom őszintén, talán akkor izgultam utoljára így, mikor első osztályba mentem. Annyira de annyira remélem, hogy segíteni fog. Ha nem, talán soha nem fogok tudni bízni az emberekbe. Főleg pasikban.
Anyáék kocsival jöttek értem suli után, és már mentünk is a pszichológushoz. Egy rózsaszín épület előtt álltunk meg. Az út alig húsz perces volt, de mintha két perc alatt oda is értünk volna. Minden porcikám az ellenkező irányba húzott, az agyam mégis tudta, hogy meg kell próbálnom mindent. Muszáj újra normális életet élnem, anélkül, hogy mindenkiben rögtön a rossz szándékot látom, hogy minden apró érintésre összerándulok, mindegy, hogy anya, apa, Lizi, Max, Amy, vagy bármely másik barátom érint meg, továbbra sem bírom.
Oda léptem a ajtóhoz, és illedelmesen bekopogtam. Az ajtó fehérre mázolva várta az arra járókat. A válasz hamar érkezett, és rögtön utána a hanghoz tartozó alak is. Egy fiatal húszas évei végén járható barna hajú nő nyitott ajtót. Én egy őszülő nagymama típusú nénire számítottam, de ez kellemes csalódással töltött el. Kedvesen beinvitált, anyákat pedig megkérte, hogy kint várakozzanak. Pluszpont. Eleinte csak ismerkedtünk. Ő mesélt magáról, és hogy miért lett agyturkász. Aztán kérte, hogy meséljek magamról, kihangsúlyozta, hogy arról az énemről, aki akkor voltam, mielőtt történt az eset ami miatt most itt vagyok. Valamint utána a mostaniról. Mi változott az életvitelemben, vagy a napirendemben. Megkérdezte akarok e most mesélni a történtekről, de úgy voltam vele, hogy ha nem muszáj, nem mondanám el megint, így jelzés képpen csak megráztam a fejem. Beszélgettünk még egy keveset a barátaimról, aztán le is telt nagyjából az egy óra. Meglepően hamar eltelt, és nem is volt annyira rossz. Most először gondoltam végig igazán a változásokat annak ellenére, hogy hasonló kérdést más pszichológus is feltett ezelőtt. Rá kellett eszméljek mennyire káros, és magányos is a mostani életvitelem, annak ellenére, hogy szinte soha nem vagyok egyedül.

***
Az ajtón belépve, egy aprócska csengő szólalt meg csilingelve a fejem felett. Mielőtt Lorin felé vettem az irányt, megálltam a pultnál rendelni. Egy karamellás-csokis kapucsínót kértem, extra tejszínhabbal. A lány bögréjét nézegette, így észre sem vette jöttöm. Lassan odasétáltam az apró két személyes asztalhoz, ami egész a sarokban volt, a másodikra felvezető lépcső alatt. Lorin már ott várt egy bögre gőzölgő almás-fahéjas karamellával. Régen is mindig ilyet ivott, ha néha napján betévedtünk. Az évszakhoz hűen egy őszi témájú, rókás és ezernyi színben pompázó faleveles bögrében.
Külseje makulátlan volt, ugyan az a pompa, mégsem olyan egységes, mint a suliban. Tökéletesre vasalt haja, laza kontyban emelte ki gyönyörű arcát. Vörös rúzsa helyett, egy halvány-rózsaszín ékesítette ajkait. Ám amit az arca sugallt, egész más volt. Fáradtnak tűnt. Megfáradtnak. Mikor rá néztem, egy rég elfeledett barát nézett vissza rám.