Szende Szűz

Jelenből múlt

Alig egy év telt el, minden megnyugodni látszik. Továbbra is kapok lábujjtól fejtetőig végig mérő pillantásokat, a folyosón összesúgó gólyáktól meglepődő pillantásokat, de mostanra ami volt, az már a múltam.

-Szia Stasy!-Emeli fel jobb kezét az egyik kilencedikes.

-Szia!-Emelem föl én is a kezem egy pacsira.

-Csumi csajszi!-Köszön rám egy tizenegyedikes srác. Azt hiszem kosaras. A kis csapat felé veszem az irányt, és minden tagot öleléssel köszöntök.

Mire elérek Amy-ékhez, még két társaságot végig ölelek, három lánnyal és négy fiúval lepacsizok, Lorinnal pedig egy mosollyal köszöntjük egymást. A csajszi minden nap egyszer mutat igazi érzelmet, mikor köszön nekem.
Ez alatt az egy év alatt a múltam a lényem részévé vált. Nem azért, mert emiatt tartok most ott ahol, hanem mert elindítottam egy klubbot a suliban, ami a velem hasonlókat segíti. A csoportban megismerhették az én történetem, mások történetét, külsős emberekét, mostanra már más iskolából is járnak hozzánk, de jöttek olyanok is, akik anno elkövettek ilyesmit, de mára sok sok beszélgetés, és pszichológusnál töltött óra után megértették tettük súlyát, és változtatni igyekeznek.
Tavaly a bíróság után volt az első délután, amikor a kis csapat összeült, és onnantól kezdve havonta látogatjuk a mi kis termünk. Szerencsémre nem vált cikivé a törekvésem, amiben nyilván nagy szerepe volt annak is, hogy Max a pasim, de akkor is borzasztóan örülök neki.
Épp tegnap volt az e havi gyűlés, és megint voltunk majdnem ötvenen. Egy fiatal lány mesélte el az ő történetét, ami majd három éve történt vele, de eddig senkinek nem mondta el.

***

Ott volt előttem az ajtó. Felém tornyosulva megijesztett. Kopogtattam a hatalmas barna ajtón, bentről pedig szólt a válasz, hogy szabad. Benyitottam, és egy kedves borostás, ősz hajú úr fogadott minket. Anya biztatóan megszorította a kezem, Max adott egy puszit, Amy pedig egy öleléssel bátorított. Apa nem kísért el minket, mert éppen tárgyaláson volt. Bár utólag belegondolva nem is bántam, mert tudom, hogy elragadták volna az indulatok. A szobában egy antik íróasztal állt egy hatalmas ablak előtt, ahonnan csak úgy ömlött be a fény. Igazán irigyeltem emiatt a hatalmas ablak miatt az ügyvédurat. Az idős ember velem szemben foglalt helyet íróasztalánál, elegáns, szürke zakóban, rövid ősz haját hátrafésülte, és valaha tündöklő, mostanra kissé leharcolt kék szeméhez színben illő nyakkendőt viselt, amely megtörte az egyhangúságot öltözékében. Egy pillanatra felnézett a papírkupacból, és kedves mosollyal invitált beljebb. Arcomon jól látható volt az aggodalom, hiába próbáltam elrejteni, mégis kevésbé ült ki a kis morcos manó grimaszomra, mint amennyire én valójában jelen éreztem.
A halvány smaragdzöld falak és passzoló smaragdzöld posztó az asztalán egy póker partyra emlékeztetett. A ülő alkalmatosságok sem törték meg a megkezdett stílust, az asztalhoz passzoló kopottasnak ható hatalmas bőr fotelek tették meg a szolgálatot. Az asztalon helyet kapott még egy régies réz asztali lámpa, aminek a búrája ugyanolyan zöld színű üvegből készült, mint amilyen a terítő volt. Volt ott még egy kis szobanövény, amelyiknek idősebb változata az ablakban foglalt helyet, ugyanis már túl nagyra nőtt. Egy ceruzatartó, amelyben meglepő módon ceruza is volt nem csak toll, és egy fehér selyemanyaggal körbevont párnával ellátott díszdoboz, amelyben egy Waterman toll foglalta el díszes, méltó helyét. Ezenkívül felfedeztem még egy tintás üveget valamint két gyönyörű Parker töltőtoll, amik igencsak figyelemre méltók. A sok gyönyörű és többek közt igen magas értékű holmi között az egyetlen modern eszköz furcsán vonta magára a figyelmet. A gépet amúgy is meg szokták bámulni, már csak értéke miatt is, de próbálták stílusban a többihez hasonlítani egy kis festéssel és dizájnnal, ettől pedig igazán érdekes feelinget keltett. Nem mondom, hogy ronda, inkább csak furcsa. Egy Apple iMac gépről beszélünk, aminek már a monitora is egy kisebb vagyon, nem hogy maga a gép. Az asztal mellett kerekekkel ellátott fiókos szekrényke állt, aminek a tetején egy gyönyörű írógép díszelgett. Egyszerűen fantasztikus volt, és tekintélyt parancsoló, ami vicces, hiszen egy tárgyról beszélgetünk. Mégis olyan komolyságot és fegyelmet követelt a régies, kopottas, itt ott a festék alól igazi réz színét megmutatva, amit még maga az ügyvédúr és a helyzet sem tudott.