Ha az életed lángra lobban [ BEFEJEZETT]

28.

Tudom, hogy az utóbbi időben eléggé eltűntem és nem tettem ki részt, ezt azzal tudom indokolni, hogy ikhlet hiányba ütköztem, ezért inkább hanyagoltam az írást egy kis időre.
Viszont örömmel jelentem be, hogy vissza tértem.
Emellett pedig ha minden jól alakul, akkor hamarosan el fogom kezdeni az új könyvemet, ami remélem, hogy szintén tetszeni fog nektek.

Köszönöm a sok kedves vissza jelzést, puszi nektek❤️

_______________________________________

Adamat gyorsan megvizsgálta az orvos, és utána el is hagyta a szobát. Bár az ajtóban megállva még villantott felém, egy eléggé gúnyos és ronda arckifejezést. Azt suggalta nekem, az a tekintet, hogy " soha többet nem akarlak látni"   Ezt pedig én egy kedvesnek tűnő, de egyben ördögi mosollyal viszonoztam, "drága" újdonsült barátomnak. Azóta már mindenki betódult a folyósóról, és a szobában állnak.
-

Te, az az orvos elég idegesen jött ki innen. És gyanítom,hogy nem Adam csinált valami. - bök oldalba a mellettem álló Tiffany.
- Én semmi rosszat nem mondtam. Csak egyszerűen, nem értette, hogy mit akarok. - nézek ártatlan tekintettel a barátnőmre.
- Szerintem már fel is momdott. Teljesen az idegeire mentél. - mondja mosolyogva, Adam az ágyában ülve.
- Teljes mértékben ő volt a hibás. - mondom makacs tekintettel.
A szobában mindenki tiszta szívéből mosolyog, és Jennifernek még a szeme is könnyes. Nemcsodálom,, hiszen pár perce még én is sírtam, a sokktól, és az örömtől.
- Már felhívtam apádat,hogy felébredtél. Nemsokára ide ér. - mondja Jen oda sétálva Adamhez, aki csak bólint egyett.
- Mit mondott az orvos, hogy van? - néz rám kíváncsian  Jennifer.
- Az állapota most stabil, és a sebei jól gyógyulnak. Pár hétig még ágyban kell maradnia, de utána már rentszeresen is mozoghat. - emlékezek vissza a doki unottan hangon elhintett mondataira.
- Csodálatos. - mondja meghatott hangon Jen.

                             ***

Mar mindenki haza ment, és Adamnak még Jennifert is sikerült haza parancsolnia, hogy pihenje ki magát végre. Teljesen jogos, hiszen már hetek óta, szinte semmit sem aludt. Ha én nem kaptam volna rakásra a gyógyszereket amitől elálmosodtam, akkor én se tudtam volna aludni valami sokat.
Délután Bob is bejött Adamhez, és ő is teljesen sokkos állapotban volt, mint mindenki más. Amint meghallotta, hogy a fia felébredt, azonnal rohant is ide. Állítása szerint ott kellett hagynia pár vevőt is a zene boltban. Ami kicsit sándít nekem, hiszen rendszerint senki nem szokott oda menni. Bár néha - néha betér egy ídős ember, és felvásárolja a bolt összes hegedű húrjait. Halvány gőzöm simcs, hogy minek neki annyi húr, de nyugodtan vigye csak, hiszen ebből van a bolt bevétele, és ezáltal az én fizetésem is.  

Kinézek a korteremben lévő egy szem ablakon. Kint már megy le a nap, és az egész ég vöröses és narancssárgás árnyalatokban úszik. Napokig eltudnám nézni ezt a gyönyörű látványt, és nem csak azért mert szép. Anyámra emlékeztet. Régen minden este kiűlt az erkéjünkre egy bögre gőzölgő teával a kezében. Addig volt kint, amíg az utolsó narancssárga fénysugár is eltűnt az égről, és soha nem érdekelte, hogy milyen késő van, vagy halálra fagy. Azóta, hogy már nem él, ha tudom akkor én is nézem a naplementét és ilyenkor úgy érzem, hogy velem van, akár csak egy kis ideig is.
- Mit nézel? - hallom meg a hátam mögül a hangot, amitől mindig nagyot dobban a szívem. Boldog mosollyal az arcomon fordulok meg az ágy felé.
- Csak a naplementét. - mondom neki halkan.
- Gyere ide. - nyújtja ki felém a még mindig bekötött kezét.
Nem kell nekem ezt többször mondani, máris oda sietek hozzá és befekszek mellé az ágyba. Az illatát mélyen beszívom és gondosan elraktározom az agyamba ezt a pillanatot.
- Annyira megijedtem. - suttogom neki, és kőzben annyira bújik hozzá, amennyire csak tudok.
- Azt hittem, hogy örökre elveszítettelek. - a szemeim megtelnek kövér könnycsepekkel, amiknek nem tudok parancsolni, így versenyt futva egymással, gördülnek le az arcomon.
- Hé! Figyelj ide. - törli le az arcomról a kósza cseppeket.
- Már itt vagyok. És itt is leszek. Te vagy a mindenem, te vagy az aki miatt boldog az életem Eli. Te vagy az egyetlen ember akinek csak egy apró mozdulata is mosolyt csal az arcomra. Te vagy az, akinek az angyali hangja miatt a szívem minden szavadnál kihagy egy ütemet. Pláne amikor énekelni hallak. Ez hozott vissza. - az utolsó mondatánál megáll a lélegzetem.
- Mi? - kérdezem értetlenül, és vagy ezerrel dobogó szívvel.
- A te hangod hozott vissza. Rólad álmodtam. Egy tóparti faházban voltam egyedül. Mindenhol a te hangodat hallottam, akár merre mentem, de nem találtalak sehol. Szüntelenül kerestelek mindenhol, ordítottam mert nem láttalak. Volt egy ajtó, ami vonzott magához. Késztetés éreztem, hogy bemenjek. Hatalmas fény szűrődött ki mögüle, és leírhatatlan érzést keltett bennem, akárhányszor ránéztem. Mindig a te hangod tartott vissza, hogy kinyissam az ajtót, mert azt mondtad, hogy nem menjek el. Aztán kinéztem azon az ablakon ami a tóra nézett. Ott áltál és énekeltél a vízben, közben pedig engem néztél és nem eresztett a tekinteted. Éreztem, hogy oda kell mennem hozzád, hogy a karjaiban tartsalak. Oda futottam hozzád, és olyan szorosan magamhoz öleltelek, amennyire csak tudtalak. Ekkor ébredtem fel. - az utolsó mondatánál már mindketten sírunk és egyszerre nevettünk is.
- Most nem tudom, hogy erre mit mondhatnék. - mondom kissé sokkos állapotban.
- Nem kell semmit. Épp elég nekem, hogy itt vagy. - simít végig a karomon, amin aztán végig fut a borzongás.
- Szeretlek- nézek mélyen a gyönyörű szemébe.
- Szeretlek- hajol hozzám közelebb, és ajkait az enyémekre tapasztja és szenvedélyesen megcsókól. Az ereimet elárasztja a mérhetetlen boldogság és szeretet, amit ő ad nekem. Már tudom, hogy akármilyen szörnyűségek is történtek a múltban, vagy fognak még történni a jövőben, mi mindig ott leszünk egymásnak.
Mert ez a szeretet.
Ilyen ha lángra lobban az életed.

~VÉGE~