Ne hagyj el! [ BEFEJEZETT ✔]

4.rész: Apa merre vagy?

A vizsgálat után visszamentem a kórterembe és bekapcsoltam a TV-t. Kerestem egy természetfilmes csatornát és hallgattam félig-meddig. De nem is ott járt eszem, ahol kellett volna. Hanem apán. Hiányzott nagyon, tegnap óta nem láttam őt. Hiába hívom fel, biztos próbál vagy előadása van. Vagy interjút ad valamelyik tévécsatornának.

Miközben ezeken gondolkoztam felkaptam a fejemet és a Tv-re szegeztem a tekintetemet, mert kezdődött a Szuper állatorvos a Viasat Nature-n. Nagy állatbarátként nagyon szeretem nézni,hogyan gyógyítják meg őket. A pogácsát majszolva figyeltem a műsort. Már jól belemerültem a sorozatba, amikor rezgett egyet a telefonom. A kezembe vettem és elolvastam az üzenetet.

Apa:
Kicsit később érek vissza! Legkésőbb 10 óra után! 😘 Ügyes legyél! 😊

Mosolyogva írtam egy választ, aztán hallottam, hogy belép valaki az ajtón.

- Megjött az eredmény! - sétált be Kata az ajtón. Elmagyarázom neked úgyse érted. - nevetett.

Leültünk az ágyamra Kata átkarolt és magyarázni kezdett.

- A lényeg a betegséged átlépett a második szakaszba. Tehát már lehetnek fájdalmaid és rosszulléteid.

- Értem. - mondtam aggódva. És a harmadik szakasz az veszélyesebb? - kérdeztem.

- Sokkal. - mondta Kata. Jobban,mint az első szakasz.

- Basszus! - sóhajtottam. Nem hiszem el! - kezdtem el sírni. - Hol vagy már apa? - motyogtam.

- Sajnálom. - mondta Kata és megölelt. Apukád pedig hamarosan biztos, hogy jön.

- Hamarosan. Biztos. -gondoltam magamban. Inkább visszaültem az ablakpárkányra és tovább néztem az utcai életet. Közben bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és zenét hallgattam. Néha oldalra pillantottam, hátha nyílik az ajtó és apa bejön rajta. De nem nyílt ki. Pedig vártam. Vártam, hogy belép rajta hozzámjön és megölel. Vártam, hogy jön a nevemet mondja én pedig a karjai közé szaladok.

Hirtelen éles fájdalmat éreztem a bokámban. Felszisszentem és erősebben megszorítottam az ablakpárkányt.

- Jól vagy? - lépett melém Kata.

- Belenyilalt a bokámba egy éles fájdalom. - mondtam elkámpicsorodva.

- Tudok hozni fájdalomcsillapítót.

- Majd szólok, ha kell. Menj csak nyugodtan Robival vizitelni. Én megleszek. - mondtam Katának.

Aggódó arccal ment ki a kórteremből. Láttam, hogy nem szívesen hagyott itt. Láttam, hogy itt maradna velem, mint kisebb koromban. De mennie kellett, neki ez a kötelessége.

*

Így a gondolataimba merülve ott ültem egész nap. Amíg nem lett este.

- Halihó meghoztam a kajcsit! - jött be Kata hat óra tájékán.

- Ó Bunger King! - visítottam és elkezdtem szaladi hozzá, de ismét beleszúrt a bokámba egy éles fájdalom.

- Fáj? - kérdezte. Nagyon?

- Fáj! Na, ehetek már? - viháncoltam.

- Hogyne tessék! - nyomta a kezembe a zacskót. Maradjak beszélgetni?

- Maradhatsz. Legalább... nem leszek egyedül. Amíg apa vissza nem ér.

A zacskóból kivettem egy sajtburgert és egy csomag sült krumplit. Vacsora közben beszélgettünk teljesen jelentéktelen dolgokról.

Miután megvacsoráztam elmentem megfürödni. Belebújtam a pizsamámba és mivel még egy kis nasira vágytam elindultam lefelé a büféhez. De már zárva volt. Szomorúan visszakullogtam a szobámba és lefeküdtem az ágyba. A lámpát égve hagytam, mert , ha apa visszajön még lásson. A párnámra tettem a fejemet és hamarosan el is nyomott az álom.

*

- Kincsem! - hallottam egy ismerős hangot. Apa megjött!

Megdörzsöltem a szemet.

- Apa! - kiáltottam és beleborultam a nyakába. - Végre!

- Csss! - csitított. Felvered még az egész kórházat! - nevetett. Itt vagyok csak sokáig húzták az előadást. Mit csináltál ma? - kérdezte.

- Megvizsgáltak. - mondtam.

- És fájt is? - kérdezte.

- Csak a vérvétel. De csendben türtem, nem sírtam.

- Ügyes vagy! - ölelt meg. Büszke vagyok rád!

- Ó, helló Tamás! - lépett be Robi. Mi a helyzet?

- Várj egy picit, mindjárt beszélhetünk! - mondta és felvette a telefonját.

- Mindig ez van! - mondtam Robinak. Állandóan csörög neki.

- Itt vagyok figyelek! -lépett hozzánk apa. Szevasz, Robi! -mondta és kezet fogott. Mi a helyzet?

- Őszintén szólva semmi különös nem volt. - nevetett. Csak a szokásos.

Fárdtan egy kedves mosolyt küldtem felé.

- Hány óra? - kérdezte apa.

- Ott az óra! - mutattam a falra. Háromnegyed 11.

- Akkor jó éjszakát nektek! - lépett ki az ajtón Robi.

- Neked is! - kiáltott utána apa. Majd mosolyogva rámnézett és ez volt az a bizonyos nézése. Amikor minden fájdalmat elenged és csak rám koncentrál, mert még itt vagyok neki. Valameddig.

- És miért volt ilyen hosszú? - kérdeztem. Valami miatt csúszott?

- Nem készültek el időben a sminkek. - magyarázta. Plusz kettő perccel később kezdtük el. - simogatta a hajam.

Miközben ezeket mondta engemet el is nyomott az álom. Éreztem, ahogy betakar és mellém fekszik. Mint kiskoromban. Ilyenkor azt kívánom bár mindig mellettem lenne. De nem lehet,hiszen dolgoznia is kell neki. Ott a munka, a hivatás...mint minden normális embernek.

És nekem mi a normális? Ágyban feküdni és azon agyalni, hogy meddig leszel még itt. Gyógyszereket nyelni a fájdalom ellen. Szenvedni a fájdalomtól. Szerintem ez nem nekem való.

_________________________________________
Tudom régen volt rész! Sajnálom, de a karantén elvette a kedvemet az írástól! Mostantól jönnek az új részek is, lassan mindkét könyvből.
Remélem tetszett a rész!
A következő részben találkozunk!
Addig is SZIASZTOK!
Szandi 🙂
2020. 05. 21.