Egy magyar bosszúja-Countryhumans [FÉLBEHAGYOTT]

12.rész Öngyilkos hajlamok

{-Kelet!-sikkantott fel hangosan. Törpe lábait gyorsan szedni kezdte a bokor felé, ami elnyelte unokatestvérét. A hegyes ágak a bőrét teljesen felsértették, de nem foglalkozott semmivel és senkivel.
Mikor Német meghallotta a sikoltást, futni kezdett a hang felé.
Magyar beugrott a cserjébe, de nem volt ott senki. Szemeiből szaporán szivárogni kezdtek a könnyek. Térdre rogyott és csak ült. Német és Harmadik Birodalom egyszerre érkeztek meg a helyszínre. A náci gallérjánál fogva felemelte Magyart.
-HOL A LÁNYOM?!-üvölti le a hunt. A gyermek lassan felemeli fejét, melyen a könnybe lábadt szemek megcsillannak. Félelmet egyáltalán nem, aggódást annál inkább tükrözött a két írisz.
-Nem tudom...-Harmadik Birodalom emelte volna rá a kezét fiára, hogy legalább ő nyögjön ki valamit-NE! Engem büntess meg! Megmenthettem volna a vörös kezek elől!
A felnőttnek a dühe csak még nagyobbra lobbant amikor meghallotta az utolsó szavakat. Magyart hozzávágta a fához, mire nagyot nyekkent. 
-Rohadt szovjetek!-szentségelt, majd hátat fordít és otthagyja a két gyereket az erdő közepén.

Német Birodalom is közelített a színhely felé.
-Úristen kicsim!-rohant oda fiacskájához-Csak kerüljön a kezem közé a rohadt öcsém! Mondd hogy jól vagy picinyem!-mondta parancsolóan csemetéjének miközben zsebkendővel kezdte törölgetni a vérző  fejét.
-Te is gyere ide édesem, és mondd el mi történt, Német!}

Ajtó nyíláson kirohan,
Minden jó gondolata elrohad.
Az idő az élet rugója,
Mely a széket alóla kirúgja.

Az élet kis masnival nyújtja felénk a poklot,
Mondani képtelen rá okot.
A pánik éles fegyver,
Mely sokszor megver.

Rohant előre, akadályt nem ismerve. Mintha csak Keletet akarta volna megmenteni a "vörös kezek" elől. Az erdő közepéig futott. Messziről megismerte azt a bokrot. Azonban ami felette volt megrémítette. Talán egyik legmegrázóbb emlékét idézte fel.

{A csatatéren sétálgatott. Nem gondolta volna azt hogy még fog arra látni bármilyen hullát. Rosszul gondolta.
Ahogy előrefele ment, a feje le volt hajtva, emiatt csupán egy vértócsát látott a talajon, ami még viszonylag frissen szívódott bele a földbe. Érdeklődve emelte fel a fejét hogy vajon kit ölt meg az apja. Nem gondolt abba bele, hogy inkább mi történt ott, ugyanis nem ölt meg senkit sem az apja. Őt ölték meg.
Atyja feje karóra volt felszúrva, alatta pedig a teste száz felé szaggatva. Homlokára egy liliom volt késsel vésve. Belső szervei tisztán kivehetőek voltak még vérben ázva is.
Akkor megfogadta hogy megbosszulja. Azt tudta hogy nem Harmadik Birodalom műve.}

Német nyakára egy kötél volt kötve és az által volt felakasztva a fára. Erre utalt az álma, ahogyan a torkát szorongatja! Itt nem veszítheti el mint az álomban! Meg fogja menteni! Azzal nem foglalkozott hogy ki lógatta fel, a lényeg hogy megmentse.

Házáról levette az íjat és egy jó célzással elszakította a kötelet. Német az ölébe esett. Letette a földre és egyből elkezdte az újra élesztését.

Pánikot élesztve bízott,
Reménytelensége csak hízott.
Jó barátját élesztgetve,
A hosszú perceket élvezgetve.

Német hangos köhögés én és hörgésben tört ki, mire Magyar nagy lélegzetvétellel szállt le mellkasáról.
A germánnak megcsillant a szeme a hun fényes és szépen faragott késén, ami tokjába volt helyezve. Egy gyors mozdulattal kikapta onnan, és felpattant. A fegyvert a saját torkához szorította.
Magyar rátámaszkodott a térdére és onnan állt fel. Aurája nyugodságot árasztott, ennek ellenére ez a nyugodság nem ragadt rá unokatestvérére. 
-Miért nem hagysz meghalni?!
Amaz lassan odalépett mellé és óvatosan megérintette a másik vállát.
-Te vagy a fogó-mondta ezzel azt sugalmazva, hogy minden rendbe fog jönni.
Német zokogva dölt rá a vállára miközben azt suttogta:
-Ez csalásnak minősül!