Egy magyar bosszúja-Countryhumans [FÉLBEHAGYOTT]

22.rész Kivételek 1/2

Az óra dél körüli órát mutathatott. A hó nagy pelyhekben esett, ami aztán a földön méretes csoportokban maradt meg.
Az erdő néma volt, csak a hó ropogását lehetett hallani. A bakancs mély nyomokat hagyott a fehér felszínen. Az egyenletes cipő nyomok mellett néha néha megjelent egy hosszúkás egyenes vonalú nyom. Mintha valakit húztak volna. Vagy cipelése közben egyszer egyszer érte volna cipője hegye a talajt. A fehér hótakarón egyre gyakrabban jelentek meg az ilyesféle nyomok, míg nem teljesen abbamaradt.
Orosz fejét felemelte és nagyot szippantott a levegőbe, miközben lába mozgását megállította. Vállán a még mindig ájult Szovjetunió pihent. Légzése lassú volt és szánalomra méltóan gyenge. Szemeit még egyszer sem nyitotta ki.
Orosz valamiféle furcsa szagot érzett. Nem tudta se bűznek, se illatnak titulálni. Valamilyen nyers és fémes szagot észlelt.
-Fém?-suttogta magának.
Már a gondolkodása legelején tudta, hogy nem vér, hisz az teljesen más. Ez sokkal nyersebb és mesterségesebb volt. Ez csakis fém lehet.
Eddig nem tapasztalt melegség töltötte el az oldalát. Furcsállva pillantott oda, hiszen azon az oldalán édesapja teste volt. Szemei kikerekedtek, amikor észrevette, hogy apjának a vastag kabátja teljesen átázott vérrel.
Egy viszonylag új sebét sikerült felszakítania amiből gyorsan szivárogni kezdett a vörös folyadék. Jól gondolta, az apja vérének és a furcsa fémnek teljesen más szaga van.
Szovjet légzése felgyorsult.
-Francba is Orosz! De balfék vagy!-szidta meg magát miközben a sérültet egy fa tövébe helyezte el. Kezét rátapasztotta a sebre, de a folyás csak nem akart elállni.
Agya fogaskerekei gyorsan elkezdtek járni. Fém. Hát persze! Tökéletes!
Felállt és szemével körülnézett, bár nem segített sokat, hisz mindent vastag hótakaró takart. Csak a szaglására hagyatkozhatott. Újra beszippantott egy adag levegőt, melyben igen nehéz volt megkülönböztetni a vasas vér és a fém szagát, de neki kevesebb mint egy perc alatt sikerült. Fejét arra az irányba fordította, amerről a legtöményebben áramlott a szag. Lábait magasba emelve kezdett átgázolni a vastag hórétegen.
Néhány méter után a jobb lábát mégis megállította a levegőben. Várt néhány pillanatot, majd lábát visszaemelte a másik mellé. Lehajolt és kezébe vett egy maréknyi hófehér szilárd halmazállapotú vizet, ezután erősen összegyúrta egy hógolyóvá.
Az arca erős gyanakvást sugalmazott. Miután létrejött két tenyere között a tökéletes hógolyó, felegyenesedett.
A bal kezét, amiben a hó volt vállmagasságban kinyújtotta maga elé és elejtette a benne lévő hógolyót.
A hógolyón egyből munkálkodni kezdett a gravitáció és zuhanni kezdett a föld felé.
Mintha csak egy cápa állkapcsa lett volna. Kettő hegyes és kiélezett fémdarab hangosan csapta össze a hógolyót, ami azonnal darabokra esett.
Medvecsapda.
A csapda tökéletesen működött. A célpontot pontosan középen találta el, kifogásolhatatlan időérzékkel, a megfelelő erősséggel.
Ha Orosz belelép, akkor az a kettő ártatlannak tűnő hegyes fémcső könnyedén levágta volna a lábfejét, mindenféle akadály nélkül.
-Szóval neked volt ilyen szagod...-szólalt meg Orosz, miközben lehajolt a csapdáért, hogy felvegye.
Mikor már a kezében tartotta, könnyebben meg tudta vizsgálni. Hibátlan volt.
Ilyet csak egyetlen ember tudhatott készíteni, ezt pedig ő maga is tudta.

Megmarkolta a csapdát és egy közeli fához lépett.

Ennek a fának csak egy dologgal kell foglalkoznia. A táplálékával. Ha ez az egy dolog megvan, akkor már egészséges egy fa. Békésen él és nincs semmire se gondja. Nem tud beszélni, ezért nem is veszik össze senkivel. De kivel is veszhetne össze, hisz nincs neki senki akivel összekaphatna. Egyedül van, de boldog és nyugodt. Még egy fának is jobb mint neki.

Hogy mibe nem gondolt bele Orosz?

A télbe, amiről mindenki tudja, hogy egyszer eljön, de senki sem képes elfogadni.
A szúkba, amik életre szólóan benne fognak élősködni és sose fogják hagyni, hogy egészséges legyen, mert mindig fognak benne nyomot hagyni.
A gazba, ami már élete legelejétől kezdve szívja el tőle a tápanyagot és ami örökké el fogja nyomni.
A kártevőkbe, amik minden egyes pillanatban meg fogják enni a leveleit. Azokat a leveleket amikért kitartóan megdolgozott annak ellenére, hogy a gaz a tápanyaga felét már elszívta.
A méhekbe amik csak azért mennek hozzá, hogy elvegyék a virágporját,
és aztán majd csak akkor foglalkozzanak vele, amikor újra lesz számukra felhasználható tápanyaguk.
A madarakba, akiknek tiszta szívvel megengedi, hogy rajta fészkelhessenek, hogy azok majd megegyék belőle a kártevőket. Pontosan tudja, hogy ezek a madarak nem fognak rajta segíteni, csak kihasználják, mégis ő csak azért is engedi, hogy rajta fészkelhessenek, mert reménykedik, majd egyszer az egyik biztos fog rajta segíteni.
A fészkekbe, amik alatt egyszer össze fog rogyni, mert azok örökké rajta maradnak, akár van benne madár, akár nincs.