Egy magyar bosszúja-Countryhumans [FÉLBEHAGYOTT]

2. rész Nyertes oldal

Különböző cipők járták az utat. Sportcipő, csizma, bakkancs, magassarkú, mindenféle méretben és színben.
Hétköznap volt, ilyenkor teljesen normális, hogy ennyi ország van az utcán. Mindenki megy mindenhová, hisz mi más dolguk lehetne? Valaki csak kikapcsolódásból, de van aki, a gondjaitól akar menekülni. Amennyi ország, annyi személyiség és amennyi személyiség, annyi érzelem.
Bármennyire is meglepő, ha ránézel valakire, az úgy van felöltözve, amilyen állapotban van. Sok mindent elárul valakinek a kinézete. Egy fürkésző pillantás jelenthet bármit. Haragot, kíváncsiságot, megvetést, hitetlenkedést vagy egyszerű érdeklődést.
Eddig Magyar előszeretettel figyelte meg az embereket, de most annál kevésbé. Inkább lehajtott fejjel járta az utcákat saját gondolataiba meredve.
A körülötte haladók méteres körzetben elkerülték. Nem mintha féltek volna tőle, csupán meglepte őket a kiruccanása. Évek óta nem érdeklődött senki után. Csak akkor jelent meg, amikor Európa kirángatta a házából megbeszélésekre, amin pedig persze mindig nagy parádét csapott.
Gondolataiból Japán rántotta ki. A fiú hangja gúnytba volt mártva, kis egoizmussal megfűszerezve.
-Na mi van?! Kitolta az orrát a Magyar nyomi az odújából? Mi fogyott el a pálesz vagy a cigaretta?
Magyar lángoló szemekkel kapta a fiúra fejét. Szempárja szikrát szórtak, mintha megölni készülne Japánt puszta pillantásával. Tenyerét ökölbe szorította. Fekete ruha ujját feltűrte könyökéig, majd közelebb lépett a fiúhoz. Állkapcsát megfeszítette egyenesen Japán szemébe nézett, aki csak ironikusan nézett vissza a végzetet tükröző íriszekbe.
-Jaj ne... Meg fog ütni!...-kiáltotta el magát a japán fiú, nagy adag szarkazmussal a hangjában.
Magyar teljes erejéből lekevert neki egy jobb horgost, mibe amaz bele is szédült.
Hogy volt... Hogy volt mersze?! Hogyan volt képes kimondani a száján ilyen módon?!
-Neked csak pálinka, rohadék! És az egyetlen dolog ami elfogyott, az a te eszed! Ha mégegyszer így beszélsz a világ legfenségesebb italáról, nem fogod túlélni! Remélem, ha az anyád kiszabadul a náci keze által a sárgaházból, akkor te leszel az első akit megöl!
Magyar sarkon fordult vissza se tekintve a megszeppent Japánra, aki csak nézett a semmibe. Egyetlen gondolat kavargott a fejében. Harmadik birodalom él? Mennyi erre az esély? Ott volt amikor... Magyarban nem tudott bízni, hisz alig ismeri, ennek ellenére a félelme túlnőtt rajta.
-V-várj Magyar! Szerinted él?-kérdi félve. A nagy egoista és bunkó Japánból egy félős kisfiú lett, aki nem akart hallani a fülének.
-Attól tartok... Te, Német és Olasz vagytok a legnagyobb bajba. Készülj a legrosszabbra-suttogta pont olyan hangosan, hogy Japán hallja, de viszont abba nem gondolt bele hogy nem csak ő fogja hallani. A tömegben egy lány is hallotta amit mondott Magyar. Zászlója zöld fehér és piros színű volt. Nyaka köré a kendője lengén volt kötve. Zöld és ártatlan szemében égett a tudás után való sóvárgás,mégis rettegett a valóságtól, és attól amit Magyar kiejtett a száján.

Néhány perccel korábban

A házak szépen lassan haladtak el mellette. Ablakok százai díszítették a háztömböket. A kertekben a növények még visszahúzódva éldegéltek a földben.
Olaszország boldogan fütyörészve haladt a járdán. Szemét a környéken legeltette. Mindig is csodálta a természetet, valamiféle furcsa kötelék volt közte és vadon között. Az volt legfőbb vágya, ha meg kell halnia akkor legalább a vadvilágban haljon meg.
A hangos kiáltás átszakította a békés utca csendjét. A hang ironikus volt mely eléggé nyugtalanító érzést keltett Olaszban. Kíváncsisága feltöltötte energiával, amit vérkeringése teste minden egyes zugába eljuttatott. Lábait gyorsabban kezdte szedni, megközelítve a hang tulajdonosát. Befordulva az utca sarkán, pillantotta meg Magyart és Japánt. Japánt jól ismerte, őt nem kellett neki bemutatni.
Magyar viszont egy teljesen más téma volt. Őt csodálattal nézte. Ő volna az? Az akinek családfája visszavezethető évezredekre is és akiről édesapja olyan sokat áradozott. Valami mégsem stimmelt. Sokkal kissebb volt és...gyengébb mint ahogyan apja lefestette. Lehet ő a fia-gondolta. Valami még mindig szúrta az oldalát. Miért ilyen kicsi? Bárhogyan osztott és szorzott, fizikailag az lehetetlen, hogy ennyi területet veszítsen, hiszen az öröklés során egy harmad résznél nem veszíthet többet az utód. Olyan alacsonynak és gyengének tűnik, hogy el se tudta volna azt képzelni, ő lenne a híres Osztrák-Magyar Monarchia fia?
Gondolatai egyik pillanatról a másikra elfoszlottak, amikor Japán újabb gúnyos szavakkal illette Magyart. Ekkor már közelebb kellett mennie az oda gyülekező tömeg miatt. Átvergődte magát az országok sokaságán és szemügyre vette a vitát közelebbről. Gondolatai egy pillanatra visszakalandoztak a méret különbségre, de ez se tartott sokáig, ugyanis olyan dolog történt, ami megváltoztatta Olasz gondolkodását Magyart illetően.
A kicsi egy akkora horgost adott Jappán arcának karácsony alkalmából, hogy attól még Olasznak is borsódzott a háta, ez nem meglepő, mert Japán bele is szédült az ütés elszenvedésébe.
Magyar sarkon fordult, és elindult az ellenkező irányba. Olasz utánna fordult, készült volna megfogni a hun vállát, de Japán félbe szakította tettét puszta megszólalásával.
-V-várj Magyar! Szerinted él?-kérdi reszketve Japán, miközben tenyerével a sérülés helyét simogatta. Egyik pillanatról a másikra változott meg a személyisége. Félt. Nem is, rettegett.
Magyar meg se fordult, csak lehajtott fejjel válaszolt, így nem vette észre Olaszt, aki csak kérdezni szeretett volna tőle néhány kérdést.
-Attól tartok... Te, Német és Olasz vagytok a legnagyobb bajba. Készülj a legrosszabbra.
Az itáliai inkább csöndesen visszahúzódott a tömegbe és játszadozni kezdett a gondolatokkal. Harmadik birodalom él? Ha igen, akkor egy háború közeleg. Apja is azt szeretné, hogy mellé álljon, nemde? Van egyáltalán más választása? Ha a nyertes oldalon akár állni, akkor nincs.