Egy magyar bosszúja-Countryhumans [FÉLBEHAGYOTT]

26.rész Édes Nővérkém

{A palota belső tere aranysárga színekben pompázott. Egyes helyeken még maga az arany is meglelhető volt. Az eddig hosszan és tökéletesen elnyújtott vörös szőnyeg felgyűrődött az apró cipő alatt.  Egy tizenkét éves körüli apró lányka rohant a négy fal közt összezárva. Léptei gyorsak, mégis nehezek voltak. Kicsi tömzsi ujjait összeszorította, tenyerén és homlokán egyaránt megjelentek az izzadság cseppek. Teste teljesen felhevült, minden egyes porcikája lángolt. Egyetlen helyet tudott ahol ugyan nem járt, de sejtette, ott lehűtheti szervezetét. Csak egy pillanatra kívánta valahol lenyugtatni szívét.
Feledni, azonban örökre akar.

Az utolsó érintése, amit tőle kapott, az az  arcán simogató ujjbegyek voltak. Majd a pillanat amikor nem érzi a tapintást. Ahogy a fehér arcára, a kinyitott ablak felől betörő Szellő sodorja a levegőben elenyészett por maradványait. Azonban mégsem por vagy homok volt.

Apja hamvai voltak, mik bűnösen tapadtak kezéhez. Érezte a lágy ujjak érintését az arcán, majd az ürességet a szívében. Tudta, hogy ő tette, de képtelen volt feldolgozni. Képben volt azzal, csak ő hozhatja vissza, és ha képes rá, vissza is fogja hozni, bármi áron.

Látta maga előtt, apja bőre töredezni kezd és lassan darabokra hullik, de mégis mosolyog. Mosolyog mert ezt kellett tennie.
Végül teljesen elporlik.

Az eddig fényes és barátságos folyosó átcsapott egy visszataszító sötét veremmé, melyből visszaút nem létezett. A falak feketévé váltak.
A zárt teret csak az tette láthatóvá, hogy a kislány szemei hamar hozzászoktak a fényviszonyokhoz.
Ő még sosem járt erre, puszta megérzésből cselekedett, mindent. Valahogyan sejtette hogy erre kell menni, azt azonban nem tudta, hogy miért van és honnan jött ez az érzés. Furcsa volt számára, de vakon megbízott volna önmagában, akár ha az élete is múlik rajta.

Amint lába újra és újra érte a földet, könnyei azzal párhuzamosan hullottak az eddig száraz szőnyegre, mely hamar átengedte a nedvességet, így a parkettát sóssá téve. Ezek a könnyek, valódi krokodil könnyek voltak, letörölni  képtelen volt ruhaujjával, pedig gyakran próbálta.

Egy hosszú lefelé vezető lépcső előtt megtorpant. Kíváncsiság rejlett mélyen szeme sarkában, vajon mi lehet odalent?
Elfáradt lábait újra mozgásra bírta, hogy a lépcsőfokofon keresztül haladjon lefelé. Tappancsainak kopogó hangját visszhangozta a nyirkos és dohos lefelé tartó lépcsőház.
Egy bizonyos idő után úgy érezte, hogy céltalanul bolyong, de mikor nem a fényt, azonban a lépcsőzet végét vehette szemügyre, ezt a teóriát elfeledte.
Könnyeinek folyása megállt.
A kíváncsiság tovább terjedt szemében.
Egy vas ajtó előtt állt meg, amint lelépett az utolsó fokról.
Ugrált minden felé, nagy szenvedés kíséretében lenyomta a kilincset. Az ajtó fülsiketítően tárult ki.

A hatalmas veremhez hasonló szoba, aprónak tűnt. Nyomasztó volt és visszataszító. Még belépni is borzasztó volt a helységbe.
A betonfalat csak a rajta díszelgő félig rohadt és félig leesett fehér vakolat tette színessé. Az esővíz által beázott fal egyes helyeken kimosta a betont is. Egyenesen furcsa volt, ha valahol nem penész és gomba terítette be a maradék tisztának tűnő helyet, hanem a puszta tisztaság.

Bármennyire is gyomorforgató lehetett a látvány, a fő ok, ami ijesztővé tette a helyet, az a sarokban kuporgó lányka volt.

Franciaország korától nem lehetett túlságosan eltérő az övé. A sötétség miatt csak azt lehetett látni, hogy egy sárga kendő volt a nyakában. Arcát beletemette a saját térdébe. Halkan zokogott magába fordulva. Észre sem vette, hogy Francia bejött, túlságosan el volt magával és a szomorúságával foglalva.
Halk sírásán lehetett hallani, hogy nem először itatta az egereket, sőt talán már túlságosan is rendszeresen.

Franciaország néma közelítésén lehetett látni, hogy kíváncsi, azonban nagyon sajnálta kortársát. Szája merev volt és egyenes, mégis sütött róla a szomorúság.
Apró cipőkéje megcsúszott a nedves padlón, ezért elvesztette az egyensúlyát. Csak az utolsó pillanatban tudta megállítani a seggre esés folyamatát. Hangos lábcsapással tudta csupán visszaállítani eredeti egyensúlyát. Végül stabilan, de mégis egy kicsit ingadozva állt meg újra mind a két lábán.

A hangra felkapta a sarokban ülő lány a fejét, így először megmutatva arcát.
Szemét vörösre sírta, kiemelte a bőre pirosságát. Arca úszott a könnyekben.
Meglepettségét nem tudta leplezni, könnyeinek potyogása meg is állt egy pillanatra, azonban azonnal újra neki kezdett, mikor realizálta, hogy a lány, aki bejött, nem az akit várt. Homlokát újra térdének préselte és közben reménytelenül suttogott pont olyan hangosan, hogy a másik hallja, pedig nem ez volt a célja.
-A-apa...

Franciaország óvatosan leült mellé, kezét pedig átemelte a lányka válla felett, majd  nyugtatón ráhelyezte végtagját. Halkan kezdett dúdolni a német csöppségnek, hogy megnyugodjon. Nem volt jó hangja, de tudta, hogy ezzel képes lenyugtatni, hisz apjának is sikerült őt elaltatni, az esős napokon.

Kelet-Németország szomorúsággal telve ölelte át és folytatta zokogását. Hiányzott neki édesapja, már évek óta ide van bezárva, teljesen elszigetelve. Nem csoda, hogy képtelen fejlődni. Az emberi világban az ő területei nem sokára megszűnnek és akkor végleg megáll a növekedésben. Egyetlen aki segíthet rajta, az az apja, kiről csak annyit tud, hogy halott, másképpen nem érezné a területét.
Olyan reménytelen volt és törékeny.

Esze az apjában reménykedett, pedig pontosan tudta, hogy halott, de mégsem adta fel.
Szíve élvezte azt a melegséget, amit a nagyobb adott neki az ölelésen keresztül. Azok után, hogy utoljára csak az édesapja élettelen és jéghideg testét látta és érezte, ez az érintkezés neki egy kész álom volt.
Rábízta volna az életét is, ha kellett volna. Olyan boldogságot hozott az életébe, ami még senkinek sem sikerült.
Szervezete minden porcikáját a szíve irányított, azonban ez a fogalom nem fedte le a száját.  Akaratlanul ejtett ki néhány szót a száján, amiket persze már nem gondolt komolyan.
-Apa hiányzol, gyere vissza...

Franciaország a szavak hallatán még jobban magához ölelte Keletet.
Ugyan úgy hiányzott és valószínűleg meg is halt az apja, akárcsak neki. Ő volt életében a második személy, aki számára nagyon fontos, és pótolhatatlan, pedig csak néhány perce ismeri.
-Meghalt az apukád?-kérdezte körítés nélkül Francia, gyengéden.
Kelet a fejét a másik ruhájába fúrta, válasz ként.
-Nekem is...-csak ekkor erősült meg igazán a köztük csupán néhány perce ismert kötelék, ami különösen szívósnak tűnt. Erősen ölelték egymást még percekig.
A meghitt pillanatot a kisebbiknek tűnő törte meg újra, szinte néma beszédével.
-Szeretlek Nővérkém...-miután ezeket a szavakat kiejtette száján, szemei leragadtak, a fáradság pedig berántotta az álmok végeláthatatlan kusza útvesztőjében.
A nagyobbik meglepett arckifejezéssel kezdte pásztázni az alvó másikat. Nem tudta, hogy mit jelent a nővérkém szó, még életében nem hallotta. Gondolta, hogy valamilyen fontos személyt jelenthet, de a pontos definícióját ő maga még nem is sejtette.
Képes lenne az apróság, csupán egy ölelés miatt egy ilyen fontos személynek nevezni? Ilyen megtört volna?

Ha ez igaz, akkor minden áron meg fogja   védeni. Nem engedheti, hogy a picúr olyan sorsra jusson mint ő.
Hogy nincs senkije.}

1082 szó

Utóirat:

Viszlát jövő héten, vagy azutáni héten, nem tudom hogyan és mit tudok összehozni, mert ezzel a rövid résszel is késtem, nem is kicsit...