Vonzódás /befejezett/

8

   A matek óra szörnyen hosszú és alig bírtok odafigyelni arra amit a tanár magyaráz. Pedig nem könnyű az anyag amit lead vagy inkább gyorsan elhadar. Abszolút nem érdekli, hogy a diákok megértik-e azt amit mond. A lényeg, hogy ő elmondja amit kell és ha megérted jó, ha nem akkor így jártál. Én pedig minden energiámat arra összpontosítom, hogy odafigyeljek a táblán lévő logaritmusokra és a hozzájuk tartozó egyenletekre, de vagy a szemem akar folyton lecsukódni, mert hamar keltem vagy a gondolataim kalandoznak el Madox-ra a beszélgetésünkre és arra, hogy ma találkozunk - legyen az bármikor is. Remélem minél hamarabb lesz, mert bár kevés időt töltöttem még mindig vele az  is elég volt ahhoz, hogy a testem a közelében akarjon lenni és érezni a belőle áradó férfias illatot, látni a szemében azt a pimaszságot és koncentrációt mikor engem rajzolt le és mellette lenni mikor az anyukájáról beszél, de jó volt reggel az érzés is, hogy ott volt velem - még ha csak virtuálisan is - és elterelte a gondolataimat az álmomról.
   Mire vége az órának úgy érzem egy nap alvás is kevés lenne ahhoz, hogy bepótoljam az alváshiányt és, hogy feldolgozzam azt a kevés információt ami eljutott az agyamig az órán. Olyan lassan pakolom el a füzetemet és tollaimat, hogy mire kész vagyok a terem már üres. Még a tanár is elment. Lassan lecaplatok a lépcsőn, figyelve, hogy kómás fejjel nehogy megbotoljak egy láthatatlan akadályban és magamhoz híven elessek. 
    Kilépek a diákoktól nyüzsgő folyosóra és mikor szétnézek velem szemben a falnak támaszkodva ott áll Madox.  Muszáj nagyokat pislognom mert az alváshiány miatt olyan mintha álmodnék. Magas, acélos testét a szokásos fekete dzsekibe és kék pulóverbe bújtat, hosszú lábain fekete farmer és a jól megszokott bakancs. Haja kócos és háttal a falnak támaszkodik figyelmét pedig a kezében lévő telefonra fordítja mitől a szép szemöldökét morcosan ráncolja. Nem vesz engem észre így még csodálhatom egy kicsit feltűnés nélkül és közben eszembe jut, hogy vajon engem vár-e vagy csak véletlenül cövekelt le pont azelőtt a terem előtt ahol nekem órám volt. Ahogy nézem a szívem egyre hevesebben kezd el verni és a tenyerem is izzad. Egyszerre vagyok ideges és izgatott is, hogy láthatom és a közelében lehetek. Még sose éreztem ilyet azelőtt. Bár az is igaz nem is engedtem meg senkinek, hogy ennyire a közelembe kerüljön.
   Mivel nem tudom másképp kideríteni csak ha megkérdezem, hogy mit keres itt, nagy levegőt veszek és minden erőmet és bátorságomat összeszedve elindulok felé. Alig teszek pár lépést mikor mintha érezné, hogy közeledek felé felemeli a fejét és észre vesz engem. Arcán hatalmas, boldog mosoly terül el és már nyoma sincs az előbbi homlokráncolásnak. Gondolkodás nélkül zsebre vágja a telefonját, ellöki magát a faltól és előttem terem. 
    - Szia. - köszön - Téged vártalak. 
    - Szia. Azt hittem, hogy csak véletlenül tévedtél erre. 
    - Mondtam, hogy ma találkozunk. 
    - Igen, mondtad... csak azt nem, hogy mikor. - mondom kicsit halkabban
    - Gondoltam minél előbb annál jobb. - feleli határozottan majd alaposan végig mér a lábam ujjától a fejem búbjáig mitől kellemes melegség járja át a testemet, mikor az arcomhoz ér elkomolyodik az arca és az előbbi vidám csillogás eltűnik a szeméből és aggodalom váltja fel - Jól vagy? Eléggé... fáradtnak látszol.
    - Hmmm milyen finoman fogalmaztál - nevetek fel miközben elindulok a folyosón - Biztos vagyok benne, hogy úgy nézek ki mint akin áthajtott és úthenger. 
    - Kicsit túl élénk a fantáziád nem gondolod? - nevet fel hátrahajtott fejjel - De nem nézel ki úgy. Csak mint aki fáradt. Nagyon fáradt.
     - Mert az is vagyok. - nyomok el egy ásítást - Hajnali fél négytől fent vagyok. 
     - Aucs. Az... álmod miatt? - érdeklődik óvatosan.
    - Igen. A szüleim elváltak és egy ideig apával éltem ami hát, hogy is mondjam nem volt valami kellemes időszaka az életemnek. Néha álmomban újra élek bizonyos eseményeket és olyankor nem tudok visszaaludni... ezért sétáltam reggel. 
    Magam is meglepődök, hogy ennyi mindent elárultam neki, pedig nem erőltette, mégis az az érdeklődés és gyengédség ahogy rám néz miközben elmondom neki az álmom okát - még ha csak ködösen is - melegséggel járja át a testemet.
    - A képen ahol a szüleiddel vagy...
    - Az az anyukám és a férje aki inkább az apám mint az igazi. 
    - Értem. Sokáig éltél apukáddal?
    - Kilenc  éves koromtól tizenhárom évesig. 
    - Az eléggé hosszú idő. - húzza össze a szemöldökét kicsit bosszúsan, mire csak bólintani tudok. 
   - Hova megyünk? - kérdezem gyorsan témát váltva mert kezd feszélyezni a sok kérdés még akkor is ha meglepően szívesen osztok meg vele dolgokat. 
    -  A kocsimhoz. - kérdő tekintetemet látva elmosolyodik és gyengéden kiterel az ajtón a derekamnál fogva, hogy a parkoló felé vegyem az irányt. - Arra gondoltam, hogy elmegyünk hozzátok, de előtte még el kell ugranom valahova. Remélem nem baj? - kérdezi aggódva.
    - Ööö nem. De ugye nem akarsz elrabolni? 
    - Nem  - nevet fel - bár csábító gondolat, hogy kettesben legyek veled sokáig. Szeretek a közeledben lenni. 
   Bólintok és inkább csendben megyek tovább mellette a kocsijáig miközben érzem, hogy a kijelentése miatt elönti a melegség az arcomat. Nem először mondja, hogy szeret a közelemben lenni és nem tudom, hogy csak kedves akar lenni velem vagy érdeklem is mint... nő.
   A kocsihoz érve kinyitja nekem az ajtót és megvárja míg beülök. Rögtön megcsap a férfias-fás illat ami körül lengi őt mindig és a kocsiját is átjárja. Beül majd gyengéden rám mosolyog és elindítja a kocsit.
   - Szóval mi leszel ha nagy leszel? - kérdezi miközben kiáll a parkolóból.
   - Tanító szeretnék lenni.
   - Az szép hivatás.
   - Szerintem is. Szeretem látni ahogy a kis gyerekeknek felcsillan a szemük mikor felismernek egy-egy betűt amit épp megtanultak majd kitudnak olvasni egy szót. Jó érzés.
   - Biztos nagyszerű tanár leszel.
   - Miből gondolod? - vonom össze a szemöldököm kissé gyanakodva.
   - Amilyen lelkesen beszélsz róla és ahogy csillog közben a szemed. - mondja miközben megáll egy piros lámpánál így rám tud nézni - Ezt a csillogást csak akkor láttam eddig mikor rajzoltál és belevesztél a te kis világodba közben.
   Visszafordítja a tekintetét az útra és mivel zöld a lámpa nem látja a meglepődött arcomat és pírt rajta - de én látom az apró mosolyt ami a szája sarkában rejtőzik, biztos tudja milyen hatással van rám. Régen nem pirultam el ennyit, de ha Madox mond valami kedveset akaratom ellenére is jól esnek a szavak amit mond és melegséggel járja át a testemet és a szívemet is. Még alig pár napja ismerjük egymást és már többet tud rólam mint más évek alatt fele ennyit.
   Egy darabig csendben szeljük az utat a kocsival miközben próbálom feldolgozni az eddig elhangzott dolgokat. A kedves szavakat, hogy látja rajtam mennyire lelkesedek a tanításért és az aggódást mikor a gyerekkoromról kérdez és én mindenféle gondolkodás nélkül válaszolok is a kérdéseire. Pedig nem szoktam senkinek aki kérdez róla valamit.
    Megszoktam már gyerekkoromban, hogy mindig hárítsam az ilyen kérdéseket. A suliban próbáltam elrejteni a lila, zöld foltjaimat amik a karomat éktelenítették elég gyakran. Tesi órán elég nehéz volt, de mindig megoldottam valahogy. A tanárok nagyon sokáig nem vettek észre semmit és mivel csendes, visszahúzódó gyerek voltam azt hitték jól nevelt vagyok és boldog a rendőr apám mellett. Az osztálytársaim pedig annyira se törődtek velem, hogy ha észre is vettek valamit rajtam inkább úgy tettek mintha nem is láttak volna semmit - kivéve Alexát. Egyik tesi óra után mikor már mindenki átöltözött és senki nem volt az öltözőbe bementem, hogy én is átöltözzek mikor Alexa becsörtetett az öltözőbe mert ott hagyott valamit. Én pont a pólómat vettem volna fel mikor ijedtemben megállt a kezemben és észre véthetetlenek maradtak a zúzódásaim. Próbáltam eltakarni, de késő volt, Alexa már látta és hiába tagadtam és találtam ki történeteket, hogyan szereztem őket nem hitte el. Nem feszegette a témát, de onnantól kezdve mindig mellém ült az órákon, ebédlőben és lassan a legjobb barátok lettünk. Egy nap megint kérdezett a róluk és akkor már nem tudtam hazudni neki. Mindent elmondtam neki. Persze ő azonnal szólni akart a tanároknak, de meggyőztem, hogy az csak rontana a helyzeten és mivel apám rendőr úgy is kimagyarázná a dolgokat. Onnantól fogval még szorosabb lett a kapcsolatunk és ő lett a legfőbb bizalmasom és támogatóm. Bármi bajom volt segített nekem és ha kellett menedéket nyújtott. 

   - Te mi leszel ha nagy leszel? - kérdezem, hogy eltereljem a gondolataimat a múlt fájó dolgairól.
  -  Nem tudom. - hosszan hallgat és érzem, hogy a válasza mögött komolyabb dolgok rejtőznek.
   - Mit tanulsz? - feszegetem tovább a dolgot.
   Olyan hosszan hallgat, hogy már azt hiszem nem is fog válaszolni.
   -  Őszintén egészen egy évvel ezelőttig úgy volt, hogy profi úszó leszek... - mély levegőt vesz és megfeszíti az állkapcsát mintha feszélyezné, hogy erről kell beszélnie, de azért folytatja - de aztán történt az a baleset anyával és azóta a medence közelébe se mentem sőt még az edzést és a csapattársaimat is messzire elkerülöm. Egyszerűen nem tudok a vízbe menni. Azóta csak lézengek az órákon és van, hogy be se megyek hetekig. Kivéve a rajz órákra - erőltet egy halvány mosolyt felém.
   Próbálok én is mosolyogni, de érzem, hogy tele van mély együttérzéssel és sajnálattal is. Nem tudom mit érezhet csak elképzelni tudom. Viszont már tudom, hogy miért jár az a hír róla, hogy ő a bulik lelke és, hogy miért nem jár be az órákra. De az nem lehet mentség viselkedésére és nem is élhet így tovább.
   - Sajnálom. - suttogom, de nem tudom miért - Remélem hamar rátalálsz magadra.
   - Én is remélem. Bár az utóbbi pár napban mintha egész jól menne a dolog. - felém fordul és látom, hogy a szavai mögött több jelentés van mint amit ki mondott. Olyan mélyreható a tekintete, hogy nehezen tudok elszakadni és úgy érzem mindig, hogy a lelkem legmélyéig ér el és ettől kellemes borzongás fut végig a testemen.
Az út további részét csendben tesszük meg. Nem kellenek szavak és mi pont így érezzük magunkat jól. Nem érzem, hogy kínos lenne a csend vagy, hogy fura pillantásokat váltanánk egymással egyszerűen csak jó.
   Egyszer csak Madox felhajt egy kocsibeállóra egy egyszintes ház elé. Nagyon rendezett, takaros ház. Dióbarna ajtóval és nagy ablakokkal amik elég fényt juttatnak be a házba rajtuk az ajtóhoz illő zsaluk. A házhoz kavicsos út vezet amit nyáron valószínűleg szép bokrok vesznek körül, de most le van szórva és el söpörték róla a havat, hogy biztonságosan végig lehessen rajta menni. Nem tudom hol s kinél vagyunk, de tetszik a ház.
   - Gyere. - nyitja ki az ajtót mellemet Madox.
   Észre se vettem mikor szállt ki a kocsiból. Felém nyújtja a kezét és én kérdések és gondolkodás nélkül megfogom és hagyom, hogy végig vezessen a leszórt, jeges úton az ajtóig miközben a keze végig a derekamon van. Talán attól fél, hogy szokásomhoz híven elesek, de az is lehet, hogy nem amiatt tart ilyen szorosan, védelmezően maga mellett. Bármi legyen is az oka biztonsággal tölt el az érintése és a közelsége.
   Az ajtó előtt megállva benyúl a kabátja zsebébe és kivesz egy kulcscsomót és kinyitja az ajtót vele. Erre már kérdőn felhúzom a szemöldököm. Azt hittem egy ismerőséhez jöttünk, de ezek szerint nem.
    Szelesére kitárja az ajtót és karját maga előtt kinyújtja jelzi, hogy lépjek be.
    Belépek és egyből megcsap a kellemes meleg levegő ami jó a kinti csípős téli levegő után.
- Üdvözöllek szerény kis hajlékomban. - mondja Madox egészen közel a fülemhez...