Vonzódás /befejezett/

23

Más nap egész szinte egész nap tanulok, de folyton elkalandoznak a gondolataim. Állandóan arra gondolok milyen jó volt Madox-tól hallani azt, hogy szeret és milyen érzés volt mikor én kimondtam. Annakellenére, hogy mennyire féltem bevallani az érzéseimet meglepő módon könnyen el tudtam mondani neki, valószínűleg azért, mert már tudtam, hogy szeret csak nem mertem magamnak se bevallani, de mikor óvón körém fonta a karját és biztosított attól, hogy velem van tudtam, biztosan tudtam, hogy szeret.

Hétfőn még a vallomás boldog mámorában ébredek és úgy várom, hogy Madox értünk jöjjön. Mikor megérkezik magához von és ad egy csókot, de a tekintetében van valami különös. Látom a csillogást és a szeretetet mikor rám néz, de ott van mellette a szomorúság is, amit most még jobban látok, mint eddig.

Mikor a suli elött leparkolunk és Alexa kettesben hagy minket megállok és mélyen a szemébe nézek.

- Mi a baj? – kérdezem aggódva.

- Semmi. – feleli tömören, de látom rajta, hogy valami nyomasztja.

- Tudod, hogy nekem elmondhatod.

- Igen, tudom. – néz végre a szemembe hálásan majd átöleli a derekamat és magához von egy ölelésre.

Percekig így állunk és érzem, hogy most erre van szüksége így nem faggatózok, tudom ha úgy érzi elmondja mi nyomasztja, így csak élvezem a testéből áradó hőt, ami engem is felmelegít, mert a fesztivál óta még hidegebb lett és bizony még minid nem szeretem. Hallgatom szívének ritmusos ütemét és mélyeket lélegzem az illatából.

- Szeretlek. – suttogja a fülembe, mintha most mindennél fontosabb lenne az, hogy tudjam.

- Én is szeretlek. – felelem elhúzódva a szemébe nézve, hogy tudja komolyan beszélek, mire lágyan elmosolyodik és végig simít az arcomon.

- Ma egy éve történt a baleset. – mondja szinte fájdalmasan suttogva.

- Sajnálom. – mondom, mert jobb nem jut az eszembe és mert a torkomat elszorítja a szomorúság, hogy ezen most át kell mennie – Hogy segíthetek? – kérdezem.

- Csak legyél mellettem. – mondja reménykedve, mintha attól tartana, hogy magára hagyom.

- Ez természetes. – felelem és magamhoz húzom egy csókra, amibe bele adom minden érzésemet, hogy tudja itt vagyok és számíthat rám.

- Köszönöm. – mondja mikor elválunk.

Elindulunk az óráinkra. Én végig szenvedek egy matek órát, amit többé-kevésbé sikerül megértenem. Óra után mind az ebédlőben találkozunk és most meglepő módon Ava-t se kell kérlelni, hogy maradjon mikor Liam felbukkan. Viszont furcsa pillantásokat váltanak egymással és csendben ülnek egymás mellett.

Ebéd után mind elindulunk a parkoló felé – kivéve Liam-et, akinek még órája van.

- Haza viszlek titeket. – mondja Madox a kocsi felé menet.

- Nem megyünk el valahova? – kérdezem, mert nem szeretném magára hagyni ma.

- Nem. – feleli szomorúan. – Apám reggel közölte velem, hogy délután szeretne velem kettesben megemlékezni anyáról. – mondja fájdalmasan nagyot sóhajtva.

- Értem. Kérlek próbáld meg őt is megérteni. Neki is fáj és szerette vagy ami még valószínűbb még mindig szereti őt. Beszélgess vele és tedd fel neki a kérdéseidet. – kérem hátha végre sikerül rendezni a kettőjük viszonyát.

- Megpróbálom.

- Rendben. – mondom és átölelem a nyakát, majd adok neki egy csókot. Ajkunk lágyan érintik a másikét és úgy csókol, mintha erőt akarna gyűjteni ahhoz, ami még ma vár rá. Szorosan bújok hozzá míg a kezemmel a hajába simítok és élvezem annak selymeségét, lágyságát ahogy az ujjaim közt átkúsznak a szálak. Érzem erős mellkasát nekem feszülni, ahogy kétségbeesetten még jobban magához von, pedig ettől közelebb már nem is lehetnék hozzá.