Vonzódás /befejezett/

17

Egész rajz órán érzem a Madox-ból áradó feszültséget.

Még nem volt túl sok óránk együtt, de tudom, hogy nem arra koncentrál, ami a feladat. Látom, hogy most nem mélyül el a portré rajzolásában és nem is megy olyan jól, mint ahogy szokott.

Hiába próbálok a Miss Keller által kiadott feladatra figyelni, én se tudok. Folyton Madox felé pillantok. Látom ahogy feszülten, egyenes háttal ül és még mindig rángatózik az az izom az állában. De ha nem néznék rá akkor is érezném a haragot és a... szomorúságot, ami sugárzik belőle.

Tudtam, hogy hiányzik neki az úszás, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Valahogy muszáj rávennem, hogy újra vízbe menjen és ráébreszteni, hogy az anyukájának nem tetszene, hogy így viselkedik. Tudom, hogy az én anyukám se ujjongana, ha feladnám az álmom, hogy tanár legyek. Ő se követte az álmát, hogy varrónő legyen, mert hamar hozzá ment apámhoz ő pedig nem engedte meg neki, hogy tanuljon. Mondván a nőnek otthon kell lennie, hogy főzzön, mosson és gyereket neveljen. Talán már ennek is intő jelnek kellet volna lennie, hogy ne menjen apámhoz hozzá. De aztán megismerte Jason-t és ő rávette, hogy tanuljon. Most pedig gyönyörű ruhákat varr a helyi iskola dráma csoportjának és annak, aki felkéri.

Óra végén Miss Keller közli velünk, hogy a két hét múlva – a téli szünet elött – be kell adnunk a kettő portrét, amit a társunkkal gyakoroltunk és készítettünk.

Lassan szedem össze a holmimat és mire végzek mindenki elment már. Csak mi ketten vagyunk itt.

- Jól vagy? – kérdezem tőle aggódva.

- Aha. – feleli tömören – Gyere menjünk. - fogja meg a kezem.

- Rendben, de hova? – érdeklődök kissé aggódva még mindig miközben a kijárat felé megyünk.

- Gyakorolni. – feleli rám nézve – Természetesen csak neked kell, mert a múltkor te semmit se csináltál. – mosolyodik el halványan, de még érzem a feszültséget belőle áradni.

- Na! Olyan sokáig egyhelyben, mozdulatlanul ülni nem könnyű. – mondom sértettséget színlelve.

- Pedig nagyon jól csináltad. – kacsint rám miközben beszállunk a kocsijába.

Beülve nagy levegőt veszek ezzel belélegezve az ismerős illatát. Ahogy beül mellé majd elindítja a kocsit és elindulunk, megfogja a kezemet és úgy vezet az út hátralevő részén. Fura, hogy ilyen rövid idő alatt milyen természetesek lettek számomra az apró érintések, kézfogások, ha más tenné ugyanezeket valószínűleg elhúzódnák tőle, de Madox-tól soha nem jutott eszembe.

- Hova megyünk? – kérdezem megtörve a kellemes csendet.

- Hova szeretnél menni? – vonja fel kérdőn a szemöldökét ahogy vet rá egy gyors pillantást.

- Hozzád mehetünk? – kérdezem kissé aggódva.

A válaszom hallatán csodálkozva néz rám és talán arra kíváncsi, hogy komolyan gondolom-e. Pedig komolyan gondolom. Az a tervem, hogy ha lesz időnk beszélgetünk és megpróbálok az ebédnél történtekről beszélgetni.

- Persze, ha szeretnél. – egyezik bele.

- Igen. – bólintok.

Csendben megyünk tovább, én pedig örülök, hogy hozzá megyünk. Annak ellenére, hogy legutóbb miért mentem hozzá jól éreztem magam ott és biztonságban. Az emlékre, ahogy vígasztalt és ott maradt amíg a rémálmom után sikerült elaludnom mosolyognom kell.