Vonzódás /befejezett/

2

   Mindig is a rajzolás volt a hobbim. Az volt az egyetlen dolog, ami kitudott kapcsolni és olyankor nem a körülöttem lévő világra figyeltem. Gyerekként ez volt az egyetlen módja, hogy kikapcsoljam az agyam amikor apám nem volt épp a legjobb hangulatában. Egy lap és egy ceruza mindig akadt abban a kis lukban ahol laktunk én pedig mindig megtaláltam a módját annak, hogy elrejtőzzek előle a rosszabb napjaikor. Olyankor kimentem és elbújtam a közeli fészerben és csak rajzoltam. Elképzeltem, hogy épp hol szeretnék lenni majd leskicceltem. Addig legalább jól éreztem magam, majd mikor úgy gondoltam, hogy már tiszta a terep haza mentem. Ami nem mindig volt igaz és olyankor csak rosszabb lett minden, de a rajzolást soha senki nem veheti el tőlem és a képzeletemet se.
   Mindig azt mondták, hogy jó vagyok benne de soha nem hittem el. Így mikor beiratkoztam a Bloomwood-i egyetem tanárképző szakára felvettem a rajzot is. Csak úgy, hogy hátha lesz belőle valami, és a plusz pont se jön rosszul. Az első tanév fele a végéhez közeledik és elmondhatom, hogy ez a kedvenc órám - eddig. Ugyanis a másik csoport tanára lebetegedett eléggé súlyosan és most a két csoportot összevonják. Ami szívás mert nem szeretem az ismeretlen embereket magam körül. Mindig feszengek tőlük. Persze tudom mindenki csak addig új míg meg nem ismered, de én nem vagyok az az ember aki csak úgy ismerkedik elég tapasztalatom van már és nem a legjobbak.
   Besietek a terembe ahol már majdnem mindenki ott van. Már most sokkal többen vagyunk mint eddig. Leülök egy állvány elé egy székre és elkezdem kipakolni a felszerelésem. Szeretem ha ilyenkor rend van körülöttem és mindig mindennek meg van a maga helye, így még kikapcsolt aggyal is tudom, hogy mit hol találom meg.
  Szeretem ennek a teremnek az illatát. Körbe ölel a sok festék, papír, vászon és mindenféle ceruzák illata ami egész megnyugtató. Kicsit olyan mint valami bogyó amitől lenyugszik a lelkem. Pont mint régen...
  - Jó reggel. - köszön Miss Keller a tanárunk. Rövid, állig érő őszülő hajába feltolta a szemüvegét, amit sose talál. Fehér köpenyt visel rajta festék pöttyökkel amiket már a mosás se tud kihozni. - Nos mivel össze lettünk vonva arra gondoltam, hogy párokba ültetem magukat. Így könnyebb lesz ismerkedni. - a termet betöltik a különböző nyögések és sóhajok, szinte senki nem örül neki ahogy én se - A párok év végéig együtt dolgoznak. - jelenti ki, majd elkezdi sorolni a párokat. Én pedig izgulok, hogy egy kedves, aranyos, lehetőleg lány párt kapjak. - Alina Cross és Madox Lockwood.
   Hát ez szuper egy pasit kapok és mivel engem mondott utoljára és senki nem ült le mellém úgy látom a párom egy link alak aki majd sose jelenik meg az órán. Szuper.
  - Ma elkezdjük az emberi test rajzolását. - még egy jó hír. Sose tudtam embert rajzolni. Valahogy abban leragadtam, ha mégis volt egy-egy rajzomon ember alak akkor azok távoli, elmosódott, apró figurák voltak. Tudtam, hogy nem várom az órát. - Az archoz rajzolunk egy kört amit kettő vonallal négy részre osztunk. - magyarázza mi pedig szorgosan követjük őt.
  Elmondja, hogy ha jobban megnézzük akkor minden köthető valamihez pl.: a fül a szemöldökkel és az orral van egy vonalban. Mind leellenőrizzük és nevetve vesszük észre, hogy igaz. Persze van olyan akinek kisebb vagy nagyobb a füle, de általában mindenkire igaz.
  Lerajzolunk közösen egy fejet, ami hát... eléggé viccesen néz ki. Legalább is az enyém. Kicsit kancsi lett, a szája pedig eléggé fura formát vett fel. Óra végéig még gyakoroljuk egy kicsit és próbálunk csiszolni a rajzainkon.
Körülöttem a párok elkezdenek beszélgetni és nevetgélni, én pedig inkább a rajzomra koncentrálok. Teljesen kikapcsol az agyam és csak arra figyelek, hogy minél jobban nézzen ki és ne egy torzszülöttre hasonlítson.
   Észre se veszem, hogy vége van az órának addig míg Miss. Keller oda nem jön hozzám.
  - Alina - érinti meg gyengéden a vállamat - vége az órának.
   - Elnézést. - sütöm le a szemem - Nagyon belemerültem a rajzolásba.
  - Semmi baj. Tudom, hogy szereted a maximumot kihozni minden rajzodból. - mosolyog rá.
   - Hát igen. De ez most kifogott rajtam. - mutatok felé. Még mindig kicsit kancsi szegényke és a szája is fura.
   - Látom. Ha ide húzol egy segéd vonalat - magyaráz egy ceruza segítségével - akkor kicsit könnyebb lesz. Senkinek nem kell tudnia, hogy plusz vonalat húztál, mert a végén úgy is kitörlöd. Így pedig egyszerűbb.
   - Köszönöm szépen. Így tényleg jobban néz ki. - nevetek fel.
   - Igen. Most pedig menjünk. Ránk fér egy kis szünet.
  Bólintok majd elkezdek összepakolni.  Elrakom a fura arcot ábrázoló rajzomat is, hogy majd ha lesz időm tudjak ez alapján gyakorolni. Az ebédlőben gyorsan veszek egy szendvicset és rohanok tovább, hogy le ne késsem a buszt ami munkába visz.
  Kilépve az épületből észre veszem, hogy még kicsit mindig esik az eső viszont az levegő kezd lehűlni. Remek ha így haladunk műszak végére fagyos lesz az út.
  Szerencsére most nem késik a buszom és nincs olyan hideg se mint egy igluban és még helyem is van hátul. Úgy látszik ma jó napom van. Akaratlanul is a tömeget nézem és keresek egy ismerős arcot amit tegnap láttam előszőr. Hátha ma is itt van. De nincs ilyen szerencsém és sajnos fel se száll egyik megállóban sem.
  
   A munka egész nyugisan kezdődik, alig van pár vendég és azok is inkább a saját gondolataikba vannak merülve. Így felkészülhetek a késő délutáni rohamra, mivel ma Mindy nem dolgozik, az új kolléga pedig nem tud még mindent így sok dolgom lesz majd.
   A pizzázó este kilencig van nyitva így hét óra körül kezd szállingózni a fiatalság.
   Jajj ez olyan öregesen hangzott.
   Nyolc órára már egész szép kis tömeg összegyűlik. Betér egy csapat lány is akik egyértelműen bulizni és pasizni mennek. A hideg ellenére is mindegyiken rövid szoknya van és legalább tíz centis magassarkú cipő. Hajuk felturbózva és a sminkjük se szerény.
   Sose szerettem az olyan lányokat akik így vannak felöltözve és azt hiszik hogyha kiteszik azt amijük van akkor minden pasi az övék lesz.
   Ahogy kiszolgálom őket és megfordulok hirtelen lefagyok és megszűnik körülöttem a világ. Ott ül az ablak mellett Mr. Dögös és engem néz - megint. Haja olyan kócos mint a múltkor. Sötétkék felsőt és farmert visel, ami most legalább nem szaggatott és bakancs van rajta.
   Belenézünk egymás szemébe és úgy érzem a világ megint megszűnt körülöttem. Olyan mintha valami láthatatlan kötelék lenne közöttünk. A szívem vad vágtába kezd és úgy érzem, hogy meg kellene valamibe kapaszkodnom mert a lábaim is remegni kezdenek.
    Vajon emlékszik rám?  Mert én határozottan emlékszek rá. Az is igaz, hogy csak tegnap láttam ami azért nem volt olyan régen, de akkor is mély benyomást tett rám.
   Valaki nekem jön és ezzel sikerül a tekintetemet levennem róla és a munkámra koncentrálnom. Szerencsére nem én asztalomhoz ült le így nem kell közelebb mennem hozzá. Ami szomorú mert szívesen megnézném közelebbről is a szemét és azt a nagyon rejtélyes heget is a bal szeménél. Viszont jó is mert valószínűleg meg se bírnék szólalni.
   Folytatom a munkámat, de végig érzem a tekintetét magamon. Már-már úgy érzem magam mint egy állat a ketrecben akit folyton figyelnek. Érzem, hogy mindig rám néz, nyomon követ bármerre is megyek, bármit csinálok. Pedig egy másik fiúval van itt akinek be nem áll a szája, de úgy látszik nem zavarja őt.
   Na jó bevallom én is szemmel tartom őt fél szemmel. Látom, hogy sokat nevet a barátjával és olyankor a szeménél lévő heg olyan... ráncos lesz amitől csak még dögösebb. 
   Kilenc előtt pár perccel Mr. Dögös és a barátja elmennek, de mielőtt kilép az ajtón még visszanéz és engem keres a tekintetével. Majd mikor megtalál szélesen rám mosolyog és kilép az üveg ajtón. Kint már sötét van így nem látom, hogy merre megy csak a saját döbbent arcomat látom tükröződni  az üvegen. Nem gondoltam volna, hogy azok után, hogy rezzenéstelen arccal nézett engem olyan sokáig az végén rám mosolyog, amitől a melegség járja át a testemet és nekem is mosolyognom kell.
   Mire minden vendég elmegy és lezárom a kasszát majd feltakarítok már fél tíz van és alig állok a lábamon. Felöltözök és elindulok a buszmegállóba. Kint hideg van és már látszik a leheletem is. Olyan mintha cigi füstöt fújnék ki. Persze sose cigiznék és alkoholt se iszok - volt már elég rossz tapasztalatom olyan emberekkel akik ittak - de mégis ez jut ilyenkor mindig az eszembe. Szerencsére az eső már elállt így nem kell sietnem, hogy ne ázzak el. Az utcán senki nincs csak pár messzebb egy parkolóból hallatszik egy hangosabb beszélgetés hangja. 
   Átmegyek az úton óvatosan odafigyelve nehogy elessek a jégen, amit az esőnek és a hidegnek köszönhetek. Már majd nem átérek mikor hirtelen eltűnik a lábam alólam és a fenekemen landolok. Eléggé fáj, sőt talán még csillagokat is látok. Próbálok felállni, de olyan csúszós az útnak ezen része, hogy a lábam folyton kicsúszik alólam és nem sikerül felállnom. A táskám is a földön hever tőlem messze. Szuper. Már épp arra gondolok, hogy elterülök a földön és akkor olyan leszek mint egy teknős aki  a hátára fordult és nem tud felállni és majd a hasamra fordulok úgy talán sikerül felállnom - mert hát csak nekem sikerülhet olyan szerencsésen elesnem, hogy nem bírok felállni - mikor két erős kezet érzek a hónom alatt ami felemel engem a földről majd határozottan két lábra állít. 
   Megfordulok és ott áll előttem Mr. Dögös és engem néz aggodalmasan. Ugyanaz a fekete dzseki van rajta mint tegnap, viszont most legalább összehúzta és végre láthatom a szemét, ami így a sötétben egészen feketének látszik és aggodalomtól csillog. Így közelről még helyesebb és a szívem csak még jobban száguldozik a jelenlététől, a lábam pedig elkezd remegni. De az is lehet, hogy csak az esés miatt. Most, hogy jobban bele gondolok a fenekem is eléggé sajog.
   - Jól vagy? - kérdezi Mr. Dögös mély, aggódó hangon.
   - Ig... igen, köszi a segítséget. - szuper, biztos jó véleménnyel van rólam most, hogy ilyen szépen meg tudtam szólalni.
   - Nincs mit. Itt a táskád is.
   Leveszi a válláról és átadja nekem. Észre se vettem, hogy nála van annyira lefoglalt, hogy itt áll előttem egészen közel és megbámulhattam. Elveszem tőle a táskámat és egy pillanatra megérintjük egymás kezét. Olyan mintha megrázna az áram, elektromosság fut végig az egész testemen. Olyan gyorsan kapom el a kezem, hogy felhúzza az egyik szemöldökét a meglepettségtől.
   - Köszi.
   Megfordulok és elindulok a megállóba. Ahogy megyek rájövök, hogy nagyon fáj a fenekem. Lehet, hogy eltört a farcsontom? Lehetséges?
   - Nagyon szívesen elviszlek. - szól utánam.
    Megállok és megfordulok akkor veszem észre, hogy végig mögöttem jött.
   - Nem kell köszi. Mindjárt jön a buszom.
   - Értem, de nem szeretném ha megint elesnél.
   Nem is tudom mit gondoljak erről. Egyrészt aranyos, hogy aggódik, másfelől viszont nem biztos, hogy megtudok a közelében maradni.
   - Majd vigyázok.
   - Ja. - közelebb hajol hozzám és suttogva mondja - Nagyon cuki voltál ahogy kapálóztál a földön, mint egy teknős. - mondja szélesen mosolyogva mitől csak még jobban dübörög a szívem.
   - Nem is csináltam úgy. - csattanok fel. Jó, persze én is a teknősre gondoltam, de neki ezt nem kell tudnia.
  - Rendben. Mondogasd csak. - mondja pimasz mosollyal az arcán - Ha szeretnél a buszon fagyoskodni... akkor én megyek is.
   Igaza van. A buszon hideg van és hamarabb is haza érnék ha ő vinne el. Na meg remélhetőleg van fűtés a kocsijában. Alexának van kocsija - amit néha én is használok - de abban nem mindig jó a fűtés. Így csak néha használjuk és csak rövid utakra akkor is van egy pokróc nálunk.
   - Rendben. - egyezek bele - Remélem nem vagy sorozatgyilkos.
   - Hát majd kiderül. De annyit elárulhatok, hogy szeretem a teknősöket. - kacsint rám
   - Nagyon vicces. - forgatom a szemem.
   - Komolyan. Kedvenceim a tini nindzsa teknősök. - mondja teljesen komoly arccal.
   - Oké. - nevetek fel - De figyelmeztelek, hogy tanultam önvédelmet.
   - Majd akkor óvatos leszek. Na gyere erre van a kocsim.
   Elindul visszafelé a pizzázó parkolójába miközben egyik kezét a derekamra teszi ami fura érzéseket kelt bennem. Határozott léptekkel jön mellettem míg én óvatosan lépkedek. Félek nehogy megint elessek na meg fáj a fenekem is.
   A parkolóba érve az úton elhalad egy kocsi aminek a kipufogója nagy durranó hangot ad ki. Annyira megijedek, hogy felsikoltok és a pulzusom is az egekbe szökik. Eszembe jut a nap mikor apám a kelleténél többet ivott és elég rossz dolgokat csinált... Teljesen ledermedek, gyökeret növesztek itt helyben a betonba. Meg se tudok mozdulni. Csak a szívem heves dobogását hallom és arra koncentrálok, hogy mélyeket lélegezzek és lenyugodjak.
   - Minden rendben? - kérdezi Mr. Dögös miközben megérzem nagy, meleg kezét a vállamon.
   - Igen, persze. - hadarom gyorsan a választ. Próbálom magam összeszedni nehogy dilisnek tartson.
   Felnézek rá és látom, hogy tele van aggodalommal a szeme és az arcomat kutatja mintha jeleket keresne, hogy hazudok.
   - Nos itt a kocsim. - mutat egy ezüst kocsi felé. Nem vagyok otthon a márkákban, de látom, hogy egy drága kocsi ami nagyon menőn néz ki a sötétített ablakaival és a dögös tulajdonosával együtt. De hol volt ez a verda tegnap mikor buszra szállt? Miért nem ez használta? Bár mindegy is mert akkor nem láttam volna őt.
   - Nagyon jól néz ki.
   - Örülök hogy tetszik.
   Előveszi a kulcsot a zsebéből, megnyom rajta egy gombot mire a kocsi kinyitódik. Odavezet a derekamnál fogva az ajtóhoz, kinyitja előttem majd megvárja míg beszállok. Bent megtölti az orromat egy fás férfias illat ami csak erősebb lesz mikor beszáll ő is mellém és magával hozza a tél csípős, hűvös levegőjét.
   - Hova vihetem a hölgyet? - kérdezi.
   Elmondom neki a címemet majd kihajt a parkolóból.
   - Szóval - kezdi - még nem láttalak itt.
    - Nem rég költöztem ide. - mondom miközben kicsit mocorgok az ülésen, mert rájövök, hogy piszkosul nyilal a far csontom. Pedig az ülés kényelmes, sőt fűtés is van benne.
   Hmm fini meleg van a kocsiban. Lehet megérte elesni.
   - Értem és hogy tetszik itt?
   - Hát jelenleg nem igazán. Nem szeretem a telet. - erre hangosan felnevet - Mi olyan vicces?
   - Gondolhattam volna. Főleg azok után, hogy nemrég elestél.
   - Igen. Ha nem esett volna ma az eső semmi bajom nem lenne. - erre megint eszembe jut a fájdalom a csontomba és ficergek egy kicsit.
   - Talán nem kényelmes az ülés?
   - De csak... fáj a fenekem. - mondom halkan. Még jó, hogy sötét van a kocsiban így nem látja, hogy elpirulok.
   - Ne vigyelek inkább orvoshoz?
   - Nem, köszi.
   - Rendben, de ha szeretnéd én is nagyon szívesen megvizsgállak. - mondja és érzem, hogy visszafogja magát nehogy nevessen. De a gondolatra, hogy megvizsgál csak még jobbal elpirulok.
   - Megleszek.
   - Oké, de szólj ha meggondolod magad.
    Erre inkább nem válaszolok semmit. Az út hátralévő részét csendben tesszük meg. Közben próbálok nem mocorogni és lenyugtatni magam, mert nem sokat segít rajtam az, hogy ilyen közel van hozzám és érzem az illatát és a belőle áradó energiát, határozottságot.
  Megáll a házunk előtt majd mielőtt kiszállnék gyorsan kipattan és kinyitja nekem az ajtót. Kiszállok és közben összeszorítom a szemem mert ettől a mozdulattól csak jobban fáj.
   - Köszi.
   - Nincs mit. Nagyon szívesen haza hoztalak.
   Érzem, hogy még mondana valamit, de csendben van és a halvány fénytől amit az utcai lámpa ad és világít meg minket látom, hogy engem néz. Mintha próbálna megfejteni. Nem tudok ellen állni neki és a szemébe nézek ami a fénynek köszönhetően meg-meg csillan és látom, hogy nem fekete a szeme. Biztos vagyok benne, hogy inkább szürke. Ami sokkal jobban illik a fekete hajához ami az után kiállt, hogy végig futtassam rajta az ujjaimat vagy a helyes hegén végig simítsak. Látom rajta, hogy valami komoly dolog történt vele és tele van szomorúsággal, fájdalommal a szép szeme. Olyan mintha a saját szemembe néznék amiben szintén fájdalmat látok a legtöbbször, amit próbálom elrejteni és elfelejteni. De olyan mintha ő érezné és tudá, hogy mit rejtegetek még saját magam elől is. Nem is tudom megmagyarázni ezt a furcsa, különleges érzést mitől a szívem ki akar szabadulni a bordáim mögül és a lábaim remegni kezdenek.
   - Nos én megyek. Szia. - megfordulok és elindulok az ajtó felé.
    - Várj! - szól utánam - Nem is tudom a neved.
    - Igaz. - mosolyodok el. - Alina Cross vagyok.
    - Szép neved van. - két nagy lépéssel átszeli a köztünk lévő távolságot és kezet nyújt. Megfogom a kezét mitől ismét azt az áramütést érzem amit akkor mikor a táskámat adta át. Beleborzongok az érzésbe - Madox Lockwood. - mutatkozik be ő is.
   Hát úgy látom érdekesek lesznek a rajz óráim.