Vonzódás /befejezett/

15

- Te most komolyan idehoztál engem? – kérdezem hitetlenkedve miután leparkolta a kocsit és megláttam hova hozott.

Mikor visszajött hozzám a konyhába, ahol egyedül hagyott kijelentette, hogy máris indulunk. Persze előtte még haza vitt átöltözni és rendbe szedni magam. Alexa már nem volt otthon így nem futottunk vele össze, aminek kicsit örülök, mert nem Madox elött akartam a kérdéseire válaszolni és elmesélni neki, hogy mennyi minden történt velem mióta utoljára találkoztunk. Persze így majd még többet mesélhetek neki.

- Pontosan tudod, hogy nem szeretem a hideget. – fordulok felé az ülésen fintorogva – Arról nem is beszélve, hogy legutóbb mikor jégre léptem elestem és azóta is sajog a fenekem.

- Igen emlékszek. – kuncog.

- Nem volt vicces.

- Nem, nem volt. De – hajol közel és suttógóra fogja – nekem jó emlék, mert akkor tarthattalak magamhoz először közel. – azzal kiszáll a kocsiból és megint magamra hagy.

Úgy látszik ez az új szokása. Mond valami kedvesen és arra utalót, hogy szereti, ha a közelembe van majd egyedül hagy az aggodalmaimmal és kétségeimmel. Igen tudom, hogy már mondta nekem, hogy vonzódik hozzám, de nem szoktam hozzá az ilyen kijelentésekhez.

- Gyere. – nyitja ki nekem az ajtót és felém nyújtja a kezét – Jó lesz. Ígérem.

- Attól nekem még nem tetszik. – morgom ahogy kiszállok a kocsiból – Ráadásul nem is tudok korcsolyázni.

- Az nem baj. – megfogja a kezem és elindulunk a bejárat felé. – Én tudok.

Inkább nem szólok, hogy nem számít, mert attól én még mindig nem fogok tudni. Így inkább csendben megyek mellette a nagy kék, valószínűleg vasajtó irányába, ami belépő a viszolygásom helyszínére.

Bent tágas tér fogad. Jobbra vannak a székek, amik, egyszerű, kék fa székek és elég régiek ahhoz, hogy a festés már elkezdett lepattogzani róluk. Balra egy büfé van, mellette pedig egy korcsolya kölcsönző, amiről eszembe jut, hogy még azt is kell szerezni, ha Madox komolyan gondolja az egészet, így el is indulok arra az irányba, de Madox megállít.

- Arra nem lesz szükség. – indul az ellenkező irányba a székek felé.

- De nekem nincs korcsolyám – tiltakozok.

- Ühüm tudom. Nekem van és neked is. – emeli fel a másik kezét, amiben egy fekete és egy fehér korcsolya található. Eddig észre se vettem úgy lefoglalt a duzzogás.

- Honnan szereztél nekem is? – kérdezem, miközben megadóan követem egy székhez.

- Anyáé volt – rántja meg az egyik vállát, mintha semmiség volna, pedig pontosan tudom, hogy nem az – Szerintem pont jó lesz rád. Neki is olyan pici lába volt, mint a tiéd.

- Azért annyira nem kicsi – nyújtom ki magam elött a lábam, hogy megnézzem. – Bár talán jobb mintha elefánt talp nagyságú lenne. – nevetek fel.

- A lábad pont úgy jó ahogy van. – néz rám megint olyan tüzesen, mint a konyhában amikor olyan közel volt hozzám.

- Ööö köszönöm? – kérdezem, mert azt hiszem ez egy bók volt.

- Na vedd fel – noszogat és a kezembe adja a hófehér korcsolyát.

Elveszem tőle bár az orrom felhúzom jelezve, hogy még mindig nem tetszik az ötlet. Madox csak hallkan kuncog az orra alatt, de én hallom. A korcsolya gyönyörű hófehér, látszik rajta, hogy régen sokat használta tulajdonosa, de pont ettől ér sokat és pont az én méretem.