Vonzódás /befejezett/

24

Nem is nézem, hogy merre megyek csak gondolkodás nélkül teszem az egyik lábam a másik után miközben anya szavai visszhangoznak a fejemben. Egyszerűen nem értem, hogy miért akarja, hogy elmenjek a temetésére, ami holnap lesz. Még, ha el is akarnék menni rá ilyen rövid időn belül éppen, hogy odaérnék. De nem akarok elmenni. Miért mennék? Hogy emlékezzek arra ahogy csellel és hazugságokkal elvett anyától csak azért, mert boldogok voltunk. Szeretett egyáltalán? Ha igen akkor miért bántott engem? Miért akart le lőni az utolsó estén?

Ahogy ezek a kérdések kavarognak a fejemben érzem, hogy elszorul a torkom és a szememet égetik a könnyek, de nem akarok sírni. Nem érdemli meg a könnyeimet. Eleget szenvedtem akkor mikor még vele éltem. Soha semmi nem volt neki elég jó. Nem volt elég meleg az étel mikor haza jött, nem volt elég tiszta a konyha, túl hangos voltam – pedig alig beszéltem -, mindegy volt neki csak legyen valami oka arra, hogy bántson. Akár szóval, akár tettel. Bár szerencsére ritka volt mikor kezet emelt rám.

Nem. Nem akarok elmenni. Nem érdemli meg a tiszteletemet, hogy elkísérjem az utolsó útjára és elbúcsúzzak tőle mintha a világ legjobb apja lett volna.

A lábaim egyre gyorsabban mennek a hideg, havas úton. Még az sem érdekel, hogy esetleg elesek és megütöm magam. Hajt a harag és a keserűség. Harag. Igen haragszok rá. Pedig egészen eddig a pontig azt hittem, hogy nem haragszok rá. Talán csak azért, mert jó mélyen eltemettem az emlékeket az elmémben. Haragszok, mérges vagyok és... fáradt. Fáradt a lelkem és testem is. Elfáradtam az emlékek menekülése elől. Mert be kell vallanom, hogy menekültem. Hajthatatlanul. Még ha azt hittem, hogy már nyugodt vagyok, akkor is menekültem. Ezért volt annyi rémálmom. Még, ha mostanában már el is maradtak. Álmomban is csak menekültem. Mindig.

Ahogy megállok egy pillanatra és erősen, zihálva beszívom a hideg levegőt a tüdőmbe, ami égeti a bensőmet. Felemelem a fejem és szétnézek, hogy merre járok és megdöbbenve látom, hogy a korcsolyapályánál vagyok. Az egész hely csendes és nyugodt. Pont az ellenkezője annak, ahogy én érzem most magam.

Elindulok az ajtó felé és megrántom a hideg, jeges kilincset, de zárva van. Csalódottan csapok ököllel egy nagyot a kemény ajtóra majd fájdalmasan felszisszenek mikor bele nyilal a fájdalom a kezembe, de nem érdekel. Most nem mert hajt a harag. Muszáj lenyugodnom. Egy csendes helyen és ez pont jó lenne. Elindulok az épület mentén, majd a léckerítéshez érve észreveszem, hogy egy deszka hiányzik a mellette lévő pedig mozog. Szétnézek, majd bebújuk a résen, a lecet arrébb mozdítva. Átjutva a kerítésen előre veszem az irányt a pálya felé, miközben hangosan ropog a talpam alatt a hó, mintha csak elakarna árulni, hogy itt vagyok. De nem érdekel. Most nem. Csak megyek előre míg egy padhoz nem érek.

Leseprem róla a havat és leülök rá. Kezemet a kabát zsebembe mélyesztem és próbálom kicsit felmelegíteni miközben nézem, ahogy a kifújt levegő fehér párafelhőt képezve elhagyja a testemet és hallgatom a szívem vad zakatolását a fülemben.

Nézem a pályát és élvezem, hogy a csend körül ölel és senki nincs körülöttem.

Egy idő után a táskámba nyúlok és megkönnyebbülve veszem észre, hogy benne van a vázlat füzetem és a ceruzám is. Így elő veszem és neki kezdek rajzolni. A kevés fény, amit az utcai lámpa ad pont elég ahhoz, hogy rajzolni tudjak.

Megfogom a ceruzámat kisé merev, fagyos ujjaimmal és a laphoz érintem. Elkezdek rajzolni. Csak húzom a vonalakat, satírozok, árnyékolok. Nem törődve azzal, hogy mi lesz belőle a végén. A lényeg, hogy rajzoljak. Valamit és bármit. Pont, mint régen mikor elmenekültem egy másik világba, hogy ne fájjon, ne féljek a valóságtól. Érzem ahogy kikapcsol az agyam, lelassul a szívverésem és lenyugszom. Lassan, nem gondolva semmire és senkire sem egyre egyenletesebben veszem a levegőt, ahogy a kezem siklik a lap felett megrajzolva a vonalak sokaságát.