Egy új világ titkai (Avatar ff) (BEFEJEZETT)

Egy másik világban

Hatalmas, sötét felhők gyülekeztek az égen, és aki fölnézett, azonnal megállapította, hogy vihar közeleg. Az emberek nem tévedtek, ugyanis pár perc elteltével megdörrent az ég, és egy villám cikázott át a sötétségen. A következő pillanatban az eső is eleredt, és olyan sűrűn hullott az égből, hogy valóságos függönyt képzett. A szél vadul tépte a fák lombkoronáját, mintha csak azon veszekedne, hogy ki viselje a zölden csillogó leveleket. Váratlanul egy tizenhat év körüli lány kirohant a pocsolyákkal teli utcára, és nem törődve a tomboló elemekkel futásnak eredt. Zola maga sem tudta, hogy hová akar menni, csak a dühe hajtotta. Haragudott az anyjára, amiért az nem hitt neki, és haragudott az öccsére, Max-re, amiért az anyjuknak adott igazat. De igazából a helyzetükre is haragudott. A családja soha sem volt gazdag, de amióta az anyját kirúgták a munkahelyéről, a helyzetük csak tovább romlott. Egyik napról a másikra mély szegénységbe süllyedtek, és talán ezért is veszekedtek olyan sokat mostanában. A lánynak már szúrt az oldala, és a homlokára tapadó a nedves, szinte fekete hajától semmit sem látott, de még mindig nem állt meg. Hirtelen egy ezüstös csillanást fedezett fel az esőfüggönyön keresztül, és hirtelen ötlettől vezérelve követni kezdte. Amikor odaért, döbbenten állapította meg, hogy egy hatalmas, fénylő, fehéres-ezüstös ajtóval áll szemben. Zola kíváncsian lenyomta a kilincsét, mire az ajtó mindenestül beszippantotta. Hirtelen minden forogni kezdett a lány körül, és Zola a következő másodpercben elvesztette az eszméletét.

******

Amikor a lány felébredt, döbbenten álllapította meg, hogy egy idegen városba került. És ha ez még nem lett volna elég, a város lángokban állt, és nagyon úgy nézett ki, hogy hamarosan a tűz martalékává válik. Zolán azonnal úrrá lett a félelem, és hirtelen azt se tudta, hogy mihez kezdjen.

"Ha legalább a telefonomat elhoztam volna, akkor most nem lennék ekkora bajban" – dühöngött magában a lány, miközben remegő lábakkal, és ökölnyi méretűvé csomósodott gyomorral igyekezett úrrá lenni a félelmén.

Ekkor egy nyüszítés vonta magára a lány figyelmét, ezért Zola azonnal abba az irányba kezdett futni.

"Biztos egy állat bajba került" – gondolta magában Zola, és amikor odaért, nem is csalódott.

A romok közül egy keservesen vonyító kutyafej bukkant elő. Zola vadul ásni kezdett a kezével, és szerencsére pár perc múlva sikerült kiszabadítania az állatot. Amikor a lény felállt, Zola rémülten hátárált egy lépést. Egy szürke színű farkas állt előtte, aki olyan hatlmasra nőtt, hogy a lány válláig felért, és akár több ember is könnyedén a hátára ülhetett volna. Ekkor a farkas lassan futni kezdett, és közben várakozóan pillantott Zolára.

- Gondolom azt szeretnéd, hogy kövesselek – mondta Zola, majd az állat után indult, és magában reménykedett, hogy a farkas a hazavezető utat akarja megmutatni.

Váratlanul a farkas megállt egy ház előtt, és kaparni kezdte az ajtót. Zola beengedte, majd majd amikor a farkas bíztatóan vakkantott felé, követte őt.

- Mit akarsz? Hová vezetsz? – kérdezte a lány, mintha csak választ várt volna.

Ekkor a farkas ismét leült egy szoba ajtaja felé, és Zolára nézett. A tekintetével kérte, hogy nyissa ki az ajtót, mire a lány beengedte az állatot. A szobában félhomály uralkodott, és csak egy ágyat, meg egy íróasztalt lehetett találni. A földön egy ötven év körüli, kopasz férfi feküdt. A farkas odarohant, és vadul nyalogatni kezdte, mire az ember nagy nehezen megszólalt:

- Jól van, Nocky. Hoztál valakit?

A kérdésre a farkas vakkantott egyet, majd odarohant Zolához, és gyengéden a foga közé vette a ruhája ujját, majd a férfihez vezette. Amikor Zola közelebbről megnézte az embert, elsápadt. Az illető mellkasából vér szivárgott, és Zolának minden orvosi tudás nélkül is sikerült megállapítania, hogy a seb igen súlyos.

- Hív... Hívjak orvost? – dadogta rémülten a lány, holott tudta, hogy a kérdése fölösleges.

Természetesen kellett volna hívni.

- Nem kell, úgyis mindjárt meghalok – hörögte az ember.

Erre a kijelentésre Zola úgy érezte, hogy ott helyben elájul.

- Kérlek, menj oda a fiókhoz, és vedd ki belőle a benne található levelet – folytatta nehézkesen az ember – Add oda az Avatarnak, ugyanis csak ő tudja megállítani a háborút. Muszáj lesz segítenünk neki!

- De nekem haza kell jutnom! – vitatkozott Zola.

- Tedd amit mondtam, különben sosem jutsz haza! – felelte a férfi, majd egy utolsót köhögött, és kilehelte a lelkét.

Nocky fölemelte a fejét, majd fájdalmasan felvonyított, és nagyon úgy tűnt, hogy a gazdáját gyászolja. A következő pillanatban ez a ház is kigyulladt, így aztán Zolának gyorsan kellett cselekednie. A lány az íróasztalhoz rohant, kivette onnan a levelet, majd a farkashoz szólt:

- Gyere, menjünk! A gazdádon már nem segíthetünk.

Úgy tűnt, hogy az állat megértette, amit Zola mondott, ugyanis utána indult. Amikor kiértek az utcára, Zola az arca elé tette a kezét, és igyekezett nem belélegezni a füstöt. Végül is, nagy nehezen sikerült kijutniuk a városból.

- Na jó, figyelj ide őőőőő, hogy is hívnak? Ja igen, Nocky! Nekem haza kell jutnom, nem maradhatok itt. Nem láttál véletlenül egy ezüst ajtót? – kérdezte Zola.

Miután Nocky nem reagált semmit, Zola ismét megszólalt:

- Mindegy. Fogd meg a levelet, és vidd el az Avatarnak! Az ajtót megkeresem egyedül.

A lány letette a farkas elé a levelet, majd útnak indult. Azonban Nocky nem tágított mellőle, és a levelet is a szájában fogta. Végül is Zola nagyot sóhajtva megállt:

- Na jó, teljesítem a gazdád utolsó kívánságát, de csak egy feltétellel! Ha utána segítesz megkeresni a visszautat a saját világomba! – mondta Zola, majd elvette a levelet Nocky-tól, és a zsebébe süllyesztette.

A lány még csak nem is sejtette, hogy pont ebben a pillanatban egyezett bele egy életre szóló kalandba.