Szerelemre hangolva (Kim TaeHyung FF.) - BEFEJEZETT

Prológus

/TaeHyung/

Az életem teljes katasztrófa... Mármint nem volt mindig az, de amióta életem értelmét elvesztettem, hála egy részeg, és figyelmetlen sofőrnek, azóta már semmi sem ugyanaz, mint egykor volt. Igaz ennek már legalább két éve, de valahogy nem tudtam feldolgozni,hogy egyedül maradtam. Az egyetlen dolog, ami megmarad a menyasszonyomból, az az ígéret, amit tettem neki, hogy bármi is történjék nem fogok lemondani a közösen felépített helyünkről,arról a bárról, ahol a mai napig vesztegelek. Bár ezt a bank is beláthatná, akkor nem járna a nyakamra, hogy el vagyok maradva némi pénzzel... Tényleg csak kevéssel, vagyis szeretném ezt hinni, de már a végrehajtó pályázik a báromra, arra a bárra,ahol egykor a zongorán mennyei jazz darabok szólaltak fel, és pezsgett az élet, de a búskomorságomnak hála, egyre kevesebben fordulnak meg nálunk.

Ebben a pillanatban is a bárpultban állok, és bizakodok abban, hogy talán ma többen lesznek. Unottan törölgetem az egyik poharat,szinte már csillog, miközben a tekintetem arra a bizonyos kopott zongorára siklik. Újabb emlékkép suhan át az agyamon, egyre jobban átszőve az érzéseimet, egy pillanatra a múltban ragadok... megint. Ismét hallom SoMin dallamos nevetését, miközben egy virágos réten menekül előlem, de akárhogy igyekszik, előlem nem menekülhet. Elkapom, magamba emelem törékeny testét, és a lelkem legmélyén reménykedem abban, hogy az a pillanat örökre velem marad...

– TaeHyung! – böködi meg valaki a vállamat, és egy másodperc erejéig, még SoMin hangját hallom, de utána már felocsúdok ebből a szépséges álomképből. – TaeHyung!

JiMinre emelem a tekintetem, és sajnos az ő arcvonásai is hasonlítanak,SoMin-éra, ami természetesen nem meglepő, hiszen az ikertestvéréről van szó.

– Megint a húgom járt a fejedben? – tapint rá a lényegre azonnal.

– Nem hiszem el, hogy ilyen gyorsan elfelejtetted őt – korholtam meg barátomat, az egyetlen embert, aki a legnagyobb szarban is mellettem állt, azt a személyt, aki akkor is tartotta bennem a lelket, amikor már mindenki más lemondott rólam.

– Te ragaszkodsz hozzá túlságosan! – rázta meg a vállamat, hogy térjek észhez. – Tény és való, hogy túl hamar, és túl igazságtalanul vették el tőlünk őt, de attól hogy két éve nem csinálsz mást csak keseregsz... még nem leszünk előrébb.

Nem válaszoltam semmit, csupán megráztam a fejemet, mert bántott,hogy igaza van.

– Nézd, TaeHyung! – folytatta JiMin a fejmosást, immár sokadszorra. – Az élet megy tovább, talán neked is tovább kellene lépned, hiszen SoMin se szeretné, ha nem folytatnád az életed. Ő odafentről vigyázz ránk, és annyival tartozunk neki, hogy nem csesszük el az életünket kesergéssel.

– Néha csodálom a lelkesedésed! – sóhajtottam lemondóan, majd ismét a kezembe vettem egy poharat, hogy azt is eltörölgessem, már ha egyáltalán jönnének felénk emberek.

– Talán az is jót tenne ennek a helynek, ha lenne egy új zongoristád – ötletelt a fiú, majd töltött magának egy sört.  

– De azon a zongorán... – hebegte, de JiMin félbeszakított.

– Tudom, a húgom játszott utoljára, de ez nem jelenti azt, hogy más nem tudna. Tarts meg hallgatást, és tartsd be az ígéretet, amit Sominnak tettél, hogy nem hagyod veszni ezt a mesés helyet... Bár egy kis felújítás is ráférne – nézett körbe a kissé lepukkadt helyen.

Abban az időben, amikor még friss volt a lelki sérülésem, nem nyitottam ki, utána, meg többet voltam részeg, mintsem beszámítható, és az idő vasfoga igencsak nyomott hagyott a berendezéseken. Illett volna már egy festés, úgy mindennek,falnak, bútoroknak, úgy eszközöket is be kellett volna más szereznem, de nincs erre sem pénzem, sem lelki erőm, így azzal küzdök, amim van.