Szerelemre hangolva (Kim TaeHyung FF.) - BEFEJEZETT

13. fejezet

/TaeHyung/

Oké, egy idióta vagyok... Bár eddig is tisztában voltam ezzel a ténnyel, ám az, hogy kimenekültem a zuhogó esőbe, amikor tudtam, hogy meg fogok fázni, még a megszokottól is nagyobb ostobaságra vall. Tulajdonképpen akár folytathattuk volna is, hiszen mindkettőnk egyedülálló, és fiatal... Egyre jobb voltam abban, hogyan mellőzzem az emlékeimet, hogyan koncentráljak arra, ami itt van a szemem előtt, és ez az eddig mélyre eltemetett férfias ösztöneimet is kezdte elő hozni. Addig, amíg keseregtem valahogy nem izgatott különösebben a szex téma, de most, hogy SaeRom itt van, és én magam is kezdem egyre jobban észrevenni őt, kissé felforgatott mindent. Arról nem is beszélve, hogy immár másodszorra csókoltam meg, és nagyon is tudatában voltam a dolgoknak.

Az a baj, hogy nem tudom, hogy ő mit akarna tőlem, hiszen randizott egy másik sráccal, ráadásul, most meg itt van a volt pasija, aki igaz, hogy egy seggfej, és nem tartom valószínűnek, hogy SaeRom visszamenne hozzá, de mégis nagyban befolyásolja a lány viselkedését. Aztán, amint sikeresen meg is fáztam, a lány azonnal előléptette magát nővérkének, és azonnal el akart látni. Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy ennyire aggódik értem, de azért egy kissé túlzásba esett. Mivel nem tudtam, hogy végül mit beszélt JiMinnel azon kívül, hogy figyelmeztette az én igen szexi lakótársamat, hogy szándékomban áll kihasználni őt, biztos voltam abban, hogy a barátom csak elmondta neki, hogy merre találja a bárt. Nem tudom miért, de engem nagyon zavar az a tudat, hogy beteszi oda a lábát. Valahogy azt a helyet még nem tudom elvonatkoztatni SoMintól, holott tudom, hogy csak SaeRom lenne képes kihúzni a szarból, de akárhogyan is fogadom el a segítségét, meg a pénzét, így is, úgy is azt érzem, hogy valamilyen szinten kihasználom őt.

Persze, ha ne adj isten, mégiscsak érezne irántam valamit, akkor sokkalta könnyebb lenne, hiszen akkor közös lenne a cél, és emiatt is terveztem, hogy magamba bolondítom, de ahhoz nyíltabban kellene játszanom, viszont erre nagyon nem vett rá a lélek. Egyrészt mert tudom, hogy tud róla, a másik meg, hogy egyáltalán nem érdemli meg, harmadszor talán azt hiszem, hogy eleve kezdek én magam is beleszeretni a lányba, vagy csak nagyon megkedvelni. A fene se tudja...

Három napig nyomtam az ágyat, és ebben a három napban is csak arra gondoltam, hogy vajon melyik napfog haza jönni úgy SaeRom, hogy leszid, mert titkoltam előtte a zongora tényét, bár megjegyzem, hogy eleve használhatatlan. De egyik nap sem érkezett haza dühösen, mondjuk nem is nagyon beszéltünk. Többnyire aludtam, újságot olvastam, vagy könyvet, és igyekeztem érveket, illetve ellenérveket felhozni a saját érzéseimet tekintve, meg a SaeRommal kapcsolatos érzéseimet is összegezni. Viszont meglepően hasztalannak bizonyult, ugyanis még jobban összezavarodtam, mint eddig...

Kedden délután indultam meg a bár irányába, hogy végre átvegyem a lehetőséget JiMintől, mert hála a három napos aktív pihenésnek egészen rendbe jöttem. Már az ajtóból hallottam a halk zongoraszót, és valamiért olyan ideges lettem, mint még soha. Amióta SoMin meghalt nem hallottam élőben zongora szót, és a megérzésem abban a pillanatban vált valósággá, amikor megpillantottam SaeRomot a zongora előtt. Nagy beleéléssel játszott egy számomra teljesen ismeretlen, de annál kellemesebb, vidám dalt, amiről azonnal tudtam, hogy a sajátja. Vajon klasszikus dzsessz zenéket is képes lenne írni.

– Mintha mondtam volna, hogy ne gyere ide! – léptem közelebb hozzá, de a lány csupán elmosolyodott.

– Azt hittem, hogy örülni fogsz annak, ha újra működésbe hozom a zongorát. Tudom, hogy azóta nem játszott rajta senki, amióta SoMin meghalt.

– Ez így van. Hogyan találtál ide?

– Én mondtam el neki – szólalt meg JiMin a pultból. – Mindkettőnknek érdeke, hogy ez a hely megmaradjon, ahhoz viszont ő is kell. Akár elfogadod ezt a tényt, akár nem.