Szerelemre hangolva (Kim TaeHyung FF.) - BEFEJEZETT

7. fejezet

/TaeHyung/

Nem tudom, hogy meddig ácsoroghattam ott a becsukott ajtó előtt, mintha vártam volna, hogy mondjon valamit még, hogy beavasson a titkaiba, de én sem avattam be őt, akkor miért is mondana nekem bármit is. Aztán meguntam a várakozást, magam sem tudom, hogy egyáltalán miért kezdem el nyitni felé, így lassan, és megtörten indultam el a szobám irányába. Az első dolog, amit megpillantottam a szobámban, azok a mesés fényképek voltak SoMinról, amik miatt ilyen gyötrelmesen szarul érzem magam. Talán, ha egyszerűen nem gondoltam volna rá, ha nem kínoztam volna magam azzal, hogy minden pillanatba kettőnkre emlékszem, akkor nem tartanék itt, akkor talán nem veszélyeztetne annak árnya, hogy teljesen magamra maradok. Nem akartam JiMint elveszíteni, holott ő is nagyon emlékeztet a húgára. Ám ez a csapás mindkettőnket egyformán ért, csak éppen én totál vesztes vagyok, és ha nem kezdek magammal valamit az is maradok.

Gyűlöltem magam azért, amiért itt lennék egy tök értelmes, és talán helyes srác, és én kesergek olyan dolgok miatt, amit már sosem kaphatok vissza. SoMin nem jön vissza, de talán találhatok mást, akit lehet szeretni,aki talán képes elfogadni engem úgy, ahogy vagyok. Aztán amint ránéztem SoMin mosolygós arcára, a fájdalom kígyóként tekeredett a szívemre, és a könnyeim önálló életre keltek.Talán ez a fájdalom vezetett ahhoz, hogy mérgemben lekapjam azt a bizonyos képet a falról, és erősen az egyik szekrény sarkához vágtam. Az üveg darabokra tört, a fénykép pedig átszakadt.Újabb képet választottam a falról, majd ez is az előző sorsára jutott, ám azt észre sem vettem, hogy a lehulló üvegdarabok egy része az alkaromra hullik, és felsérti a bőrömet. Nem voltak mély vágások, de akkor is vérzett. Dühösen söpörtem a kisebb képeket, a cikkeket a kis szekrényről, és minden a földre hullott. A lábamat a papucsom védte meg az üvegszilánkok halmazától, de amint végiglépdeltem rajtuk, a súlyom alatt még kisebb darabokra törtek.

Újabb kép következett volna, de ezt már nem tudtam darabokra törni, mert SaeRom nagy lendülettel robbant be a szobámba, és elkapta a csuklómat, mielőtt véghezvihettem volna az újabb pusztítást.

– TaeHyung, ne csináld ezt! – A hangja egyszerre volt szomorú és kérlelő, így egy újabb könnyhalmazt vissza nyelve emeltem rá, az amúgy is kisírt szemeimet. – Ez nem megoldás!

– Meg kell tőle szabadulnom, különben nem jövök rendbe – válaszoltam elmélázva.

– Így sem fogsz! Nézd meg magad, több sebből vérzel. Hozom a seprűt, meg a porszívót, te meg menj el zuhanyozni, hogy aztán elláthassam a sérüléseidet!

– Nem kell rendesnek lenned velem, én sem voltam az veled – közöltem vele végül, de hajthatatlannak tűnt. Konok pillantással nézett rám, és elrettenthetetlennek tűnt. – Sajnálom, hogy bántottalak! – suttogtam el alig hallhatóan, majd hallgatva a lányra a fürdőbe siettem.

Már az is sokat segített a lelkiállapotomon, hogy alaposan kisírhattam magam. Csúnya vagy nem, de egyszerűen képtelen voltam úrrá lenni az érzéseimen. A karjaimon több kisebb-nagyobb vágás volt, igen elszórtan, így fogalmam sem volt arról hogy mégis mit akar majd vele kezdeni.Utáltam magam azért is, amiért bántottam őt, mert annak ellenére, hogy megszegte azt a szabályt, amit kértem tőle, nem ártott nekem semmit sem. Mire visszatértem, már rend volt a szobámban, nem láttam egyetlen kósza üvegszilánkot sem, na meg képeket sem a falon. Meglehetősen kopár volt így a szobám, de legalább illett az életembe.

– Gyere! – ragadta meg a kezem a lány, így engedelmesen leültem az ágyra.

Pár percig csak a fertőtlenítőszeres vattapamacs dolgozott a karjaimon, de meglehetősen csípett. A kellemetlen érzés jelezte, hogy még élek, de ebben a szent pillanatban nagyon bántam, hogy ez így van.