Szerelemre hangolva (Kim TaeHyung FF.) - BEFEJEZETT

11. fejezet

/SaeRom/

Talán nem meglepő, hogy meglehetősen mérges voltam a nővéremre. Én elhiszem, hogy csak jót akart, meg úgy tűnt, mintha JungKook tényleg változott volna, valóban a megbánás jeleit látta volna rajta, de jó magam tisztában voltam azzal, hogy az ilyen emberek sohasem változnak. Hálás voltam TaeHyung segítségéért, és sosem gondoltam volna,hogy képes lesz ilyen komolyan kiállni értem. Ugyan azzal is tisztában voltam, hogy az ex probléma nem oldódott meg, hiszen egészen addig nem fog haza menni, követni fog mindenhová, amíg igent nem mondok neki, de nekem nem volt szükségem rá. Biztos voltam abban, hogy hamarosan itt is fogok találni magamnak egyrendes srácot, sőt még attól sem zárkóztam el, hogy esetleg éppen TaeHyunggal kezdjek komolyabban ismerkedni, bár ehhez ő is kell, mert azért valljuk be, hogy elég helyes srác, és ha mellőzi a mogorva viselkedését, elég szórakoztató is. Nem mondom, hogy pont az esetem, de JungKook sem volt az, én mégis esélyt adtam neki arra, hogy szeressen. Megjegyzem, hogy kár volt...

Bár abba biztos voltam, hogy YoonGit inkább hanyagolom, mint lehetséges kapcsolat, mert nem ugyanazt keressük. Én nem hajszolom magam egy új kapcsolatba,igyekszem kiismerni a körülöttem lévő embereket, és lehetőséget, azt viszont nagyon nem szeretném, ha valakihez csak azért kell tartoznom, mert túl sok olyat tett értem, amit nem tudnék megfelelően viszonozni. Hétfőn az lesz az első dolgom, haösszefutok YoonGival, hogy meg fogom neki mondani, inkább csak barátok maradjunk, mert nem akarok megint fejest ugrani egy olyan kapcsolatba, aminek tagjai nem is ismerik egymást rendesen.

Azt viszont megint csak furcsálltam, hogy Tae a menyasszonya temetése óta nem tettlátogatást nála, hiszen ha szerette, akkor ez lett volna a minimum, de amint kiborult és sírni kezdett, valahogy megértettem mindent, és nem bírtam ki, hogy ne vigasztaljam meg. Nekem valahogy annyira természetes volt, hogy megöleljem, vagy épp megvigasztaljam azokat, akik ezt látszólag is igényelik.

– Miért nem jöttél ki ide soha? – faggattam, amint láttam rajta, hogy egy kissé megnyugodott.

– Mert nem mertem – vonta meg a vállát, majd feltápászkodott. – Egyszerűen nem bírtam felfogni azt sem, hogy ő itt fekszik, és nem mellettem. Ha kijöttem volna ide, akkor minden egyes pillanatban szembesülnöm kellett volna azzal, hogy ő itt van.

– Mert otthon jobb volt? Körülvetted magad a képeivel, az nem okozott fájdalmat?

– Olyan élőnek tűnt... Szépnek, és valóságosnak. Ha ránéztem a képekre, olyan érzésem volt, mintha még mindig mellettem lenne, csak épp már nem érinthetem meg, és nem beszélhetek hozzá, mert nem fog válaszolni.

– Az ugyan az – néztem rá értetlenül.

– Nem az! – szólt közbe egy másik hang, akiben éppen JiMint fedeztem fel.

Egyedül volt, letekintve, hogy egy hatalmas koszorú volt nála. Bíztam abban, hogy nem látta az ölelkezésünket, mert a végén még azt fogja gondolni, hogy éppen a testvére sírja mellett érzelmeskedtünk, bár ez a hely Tae számára siralmasabbnak tűnt, mint JiMinnek. JiMin inkább az a fajta ember volt, mint én. Igyekezett a dolgok szebb oldalát nézni, és minél hamarabb elengedni a húgát. Ugyan ez nem egyszerű feladat, vannak, akiknek igazán könnyen megy még a fájdalom ellenére is. Nekem végig kellett mennem egy önfejlesztésen, hogy rendben legyek, ám ehhez tényleg csak önmagamra volt szükségem. Ezzel szemben TaeHyungnak olyan személy segítségére van szüksége, aki már maga is átment ezen.

– Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk! – mosolyodott el végül a fiú.

– Remélem, nem baj, ha én is itt vagyok? – tudakoltam, mert nem akartam megsérteni őt azzal, hogy hívatlanul beállítottam ide.