Szerelemre hangolva (Kim TaeHyung FF.) - BEFEJEZETT

12. fejezet

/SaeRom/

Ezúttal józan volt és mégis megcsókolt... Nem mintha megdöbbentem volna ezen, hiszen érződik rajta, hogy nem tudja, mi legyen kettőnkkel. Az a legnagyobb baj ezzel, hogy én sem. Igazándiból azon kellett volna meglepődnöm, hogy visszacsókoltam, sőt tetszett is, de erre meg bocsánatot kért, hogy nem kellett volna... Ó, dehogynem... Még ha utána nem is lesz közünk egymáshoz, tapasztalat szerzésre, meg arra, hogy felszabaduljon, és elengedje a múltját, ahhoz ezek a fellángolások is szükségesek. Ha alaposabban végiggondolom, már megint zakatolt a szívem, az ajkaim lágyan bizseregtek ott, ahol az övéi megérintették az enyémeket, és a lelkem legmélyén én ennél is többet akartam tőle. Még több csókot, még több érintést, és még több szenvedélyt. Olyan volt, mintha nem lettem volna önmagam,mintha valamit egészen mélyen felszabadított volna bennem, valami elemit, amit az első szerelmem óta nem éreztem, azt, amit még JungKookkal nem tapasztalhattam meg. Furcsán szédültnek éreztem magam, mert bár kétlem, hogy bárkivel is csókolózott volna az elmúlt időszakban, mégis olyan jól csinálta, mintha egész életében ezt gyakorolta volna.

Mivel nem volt mobilja, ugyan terveztem, hogy szerzek neki egyet, valami egyszerű készüléket, hogy mindig elérhető legyen. Miután elrohant, és az ablakból láttam, hogy az utcán van, utána is kiabáltam egyenesen az ablakból.

– TaeHyung, az ég szerelmére, gyere vissza! – Így hangoztak azok a szavak, amik nem érdekelték őt.

Odakint szakadt, és reméltem, hogy legalább meglátogatja JiMint, és nála húzza meg magát, ha már ennyire kiborult saját magától. Bár a legjobb barát számát tudtam ugyan, de ő meg cseszte felvenni, és annyira sajnos nem ismertem a lakótársamat, hogy tudja, hová menekül ilyen instabil érzelmi vihar kellős közepén. Épp ezért mondtam volna inkább vonzódásnak azt, amit érzünk egymás iránt, bár kiindulási pontnak tökéletes lenne, ha nem menekülne el. Vagy ha nyugalomra lenne szüksége, akkor szóljon, és elvonulok, de ne a szakadóesőben lépjen le.

-

El nem tudtam képzelni, hogy mikor ért haza, mert aludtam már, és csak abban bizakodtam, hogy egyben van, bár amikor megláttam másnap reggel kanapén kiterülve,kissé aggódni kezdtem érte. Sápadt volt, és érdesen vette a levegőt, szörnyen nézett ki, sejttetem, hogy a tegnapi akciója miatt sikerült megfáznia. A homlokára tettem a kezem, és szinte lángolt, így az volta az első dolgom, hogy hoztam a lázmérőt,meg a gyógyszeres készletemet. Már első körben kiderült, hogy magas láza van, de ahhoz, hogy gyógyszert tudja neki adni, fel kellett ébresztenem.

– TaeHyung – szóltam hozzá csendesen, és közben óvatosan megráztam. – Ébredj fel, kérlek!

– Hm... – Halk nyöszörgésre tellett tőle, de azért lassan kinyitotta a szemét.

– Ugye nem vagy allergiás semmilyen gyógyszerre? – tudakoltam azonnal, és amint megrázta a fejét, elsiettem egy adag vízért. – Remek akkor ezt vedd be! – A kezébe nyomtam három hatalmas tablettát, de cserébe nagyon gonoszan nézett rám.

– Te csak ne anyáskodj itt nekem – szólt rám rekedt hangon, majd köhögni kezdett. – Mennem kell dolgozni!

– Már nem azért, de ha voltál olyan hülye, hogy a szakadó esőben szórakozzál, akkor ma nem teszed ki innen a lábad – szidtam meg, mire megdöbbenve nézett rám. – Itt maradsz, beveszed a gyógyszereket, készítek neked teát, főzök valami ebédet, és pihensz.

– Omo, milyen erőszakos vagy! – forgatta a szemét. – Azt hittem, hogy megsértődsz azután, hogy... – itt elhallgatott, de tudtam, hogy arra jó kis csókolózásra gondol.